2010. június 29., kedd

amitől kicsit megijedtem, de azért bennem motoszkál

avagy Hellinger féle családállító
Kilenc hétvégi modul, amelyek háromhavonta követik egymást, így a kilenc modul két év alatt érhető el. A modulok összes óraszáma 350 tanóra. A modulok közt önszerveződő gyakorlócsoportok működnek, ahol a felállítások gyakorlását végzik a hallgatók. Ez legalább 100 tanóra. Továbbá a hallgatók saját élmény gyűjtése kötelező különböző családfelállítóknál, illetve segítő részvétel náluk, valamint primerterápiás tapasztalatok gyűjtése, születési tréning és zen meditáció. Ez legalább 150 tanóra. Összesen 600 óra a képzési program.

Energia, te Minden!

Legutóbbi németországi látogatásunkkor legalább annyira örültem a házak tetejéről vakító napkollektoroknak, mint az integető turbináknak valamikor 2000 elején, amikor először utaztam át Dánián.

Itt nálunk minden lassan megy, de legalább az emberek azt érzik, hogy van értelme. Első generációsoknak érzik magukat a most alkotók, alakítók, újítók, fejlesztők, hazai befektetők.

Hogy mikor lesz olyan házunk, mint a barátnőmé, hogy saját napenergiás fűtésünk legyen, azt nem tudom, de legalább épül a szélpark, szaporodnak a bicikliútak és térképek.

S amennyire izgultam, hogy hogyan fogok boldogulni a kolozsvári forgalomban kezdő városi bicikliskánt, pont olyan lazán tekerem, még énekelek is közben, s újabban a hajam is kiengedem, hadd lobogjon, legyen dolga a szélnek :) Lehet, gyermeki vakmerőségemből fakadóan ez a gyors alkalmazkodás, de az is lehet, azért vagyok nyugis biciklis Kolozsvárt, mert sokáig voltam gyalogos Bukarestben. Ha így folytatom, vajon hol leszek pilóta vénségemre?

2010. június 25., péntek

veszélyeztetett fajok

Vajon az ember szerepel a veszélyeztetett fajok nemzetközi listáján?

Kolozsvár kopottas kincsei

Hogy miért szeretek Kolozsvárt lakni? Azért.

Mert tegnap is, miközben a játszótéren egyedül egy padon, Márkus csúzdák alatt-fölött-körül, mellém telepedik két hetven-nyolcvanas néni. Jár-e oviba, nem, mert még kicsi, s maga dolgozni, igen, megkezdtem, nem olyan hejde, de most éppen jó. Első néni: most nem nagyon van miben válogatni, örülni kell annak, ami van.
Második néni: dehogynem, ha akarsz, lehetsz igazgató, vagy titkárnő, de ha ez nem tetszik, még prostituált is lehetsz.
Első néni: hát sajnos én már az sem lehetek.

Kisnyugdíjas dédik és úgy viccelődnek, csicseregnek a padon, olyan ereszd el a hajamat lazán, hogy bármelyik álszemérmes, viselkedős fiatal megirigyelhetné őket. Kacagunk, hogy a júniusi, őszi nap hideg levegője táncolni kezd körülöttünk s a fejünk fölé torlódó jégfelhők megkérdőjelezik létjogosultságukat.
Első néni: ha nem tetszik valami, írj az elnöknek, írd meg, hogy halunk éhen. Második néni: eszem ágában sincs éhen halni, míg 1 lej 20 baniért olyan plikkes levest veszek, hogy két napig eszek belőle.
Elő is veszi táskájából a kis tasak instant levest, lelkesen mesélik el, hogy nem csak a szupermárketben, de a sarki boltban is lehet ilyet kapni.

Jól esik az ő panaszkodásukat hallgatni, első panaszkodás, amit jól esik hallgatni. Mert tele van csiklandozó humorral, finom iróniával, a pillanatnak örüléssel, még akkor is, ha instant leveses, komor felhős, fapados a hangulat. Aztán egy harmadik néni kerül oda, rendezetlen, gondozatlan. Egy ágacskát lóbál a kezében. Látszik, ismerik egymást.
Nénik: gyere, ülj te is ide közénk, a kis hölgy megengedte, hogy leüljünk melléje, neked is csinál helyet.

Márkus mosolyogva szemrevételez, tetszik neki a borsóhüvely látvány. Amikor elbúcsúzom tőlük, szívből kívánom a viszontlátását. Hát ezért is szeretek Kolozsvárt lakni.

2010. június 22., kedd

rózsamese

Egyszer régen icipici csodamaggal a hasamban bóklásztam a ködös úton hazafelé Bukarestben. Egy villogó reklámfalról rám vigyorgott egy fogatlan Halloween tök. Lelkimélyből, homálykútból felbugyogott egy igazi gyerekmese. Régi vágyam hívta elő, hogy majd egyszer meseíró lesz belőlem. Csodamagom a hasamban kérte, hogy így ismerkedjünk. Még egy mese előpottyant, közben a kis csodamagból palánta lett s kiköltözött a hasamból egyenesen a mesélő, elringató két karomba. Most már apja árnyékában sudárkodik, lombosodik ez a kicsi csemetefa. És az anyja lassan, lassan ismét tollat vesz kezébe s kezdi hinni, egyszer mégis meseíró, sőt, a végén, mesemondó lesz belőle.

írtam a Vasárnap c. lapnak, illusztrálta Bak Sára

Anya mesél a rózsáról

Réges régen, egy szebbnél szebb virágoktól körülvett kert kellős közepén éldegélt virágpalotájában egy idős királyházaspár. Minden vágyuk egy kislány volt, mert, az évek során, egy szem nem sok, annyi gyerekük sem született.
Egy este, amikor a királyné már fülére húzta takaróját, így sóhajtott: - Bárcsak születne egy kislányom, olyan szelíd, mint a nyári szellőben kedvesen ringatózó virágok. Ezen az estén az öreg király is egy el nem sóhajtott óhajjal húzta fejére a maga takaróját: - Bárcsak születne egy kislányom, azt se bánnám, ha olyan csintalan, mint a virágokat leszaggató nyári fergeteg.
S hát, láss csodát, reggelre virradóra ott ragyogott közöttük az ágyban egy szépséges ikerpár, két tökéletesen egyforma, gyönyörűséges leánygyermek. De amilyen nagy volt a királyi pár kezdeti öröme, olyan nagy lett a későbbi üröme, mivel a kislányok csak külsőre hasonlítottak egymásra. A természetük annyira különbözött, mint ég a földtől. Egyikük olyan szelíd, kedves és ártatlan volt, akár a legszerényebb virágok. Csak üldögélt a kertben a virágok között és mosolyogva, ábrándozva fonta, fonogatta a soha véget nem érő virágkoszorúit. A másikuk, bezzeg, nem tétlenkedett, egész nap csak rohangászott körbe kereken, mint egy nyughatatlan forgószél, mindent ledöntött, felborított, eltört, ami csak útjába került. Ráadásul, ha csak tehette, megcibálta testvére haját, belecsípett a karjába, gáncsot vetett neki, s ha féktelen kedvét még ez sem csillapította, letépte a virágokat és bedobálta azokat a bokrok aljába. A testvére erre is csak mosolygott lehajtott fejjel, megadóan, soha nem ejtett egy zokszót, még csak a szemöldökét sem ráncolta össze.
Egyik este, miközben a királyné lefekvéshez készülődött, mély sóhaj szakadt fel szíve mélyéről, miközben arra gondolt, hogy bárcsak normális gyereket kívánt volna magának, aki néha szelíd, máskor meg csintalan, hiszen a szelíd leányuk olyannyira szelíd, hogy szinte már nem is gyerek, hanem virág. Ilyen természettel nem fog tudni életben maradni. Azzal, kétségbeeséssel a szívében, elaludt.
Ezen az estén a király sem volt vidámabb hangulatban. Miközben egyre mélyebbre vackolta magát dunnái közé, arra gondolt, hogy bárcsak normális gyereket kívánt volna magának, aki néha csintalan ugyan, de máskor meg szelíd, hiszen a csintalan leányuk olyannyira csintalan, hogy szinte már nem is gyermek, hanem fergeteg. Ilyen természettel el fogja pusztítani önmagát. Ezekkel a nyugtalanító gondolatokkal a fejében, az öreg király elaludt.
Reggelre virradóra azonban sehol sem találták az ikreket. Szobájukban, éppen az ágyaik között, furcsa virágú, szerteágazó ágú fácska ékeskedett. Virágának szirmai, mintha csak egy kisgyerek arcbőre, hamvasak, bársonyosak voltak, s ezeken a legdurvább érintés is rögtön meglátszott. A szirmok által közrezárt kehely addig még soha nem ismert illatot árasztott, frisset, mint a fiatal leányok lehelete, s mégis titokzatosat, akár a szelíd leány kiismerhetetlen ábrándjai. A virágok szárán és az ágakon végig szúrós, kemény tövisek nőttek, amelyek a csintalan leány vadságára, megközelíthetetlenségére emlékeztettek. A király és a királyné a rózsa nevet adta ennek a különleges virágnak és nem csak a kertjüket, de egész birodalmukat beültették vele, hogy emlékeztessék az embereket arra, minden teremtett lélekben ott lakik a rózsaszirom bársonyossága, a rózsa illata, ugyanakkor a szúros tövise is.