2010. május 29., szombat

dzsungelcigány

ledzsungelcigányoztak a youtube-on.

egyszer régen, amikor még borzas fejjel énekeltem bele a világba, más módját nem találtam annak, hogy születésnapot énekeljek azóta is Neki, mint azt, hogy a kedvenc nótáját, aminek csak a címét tudtam, megkerestem a neten, szöveget, dallamot, párszor meghallgattam, aztán beledaloltam a fényképezőgépembe és felpakoltam a netre. azóta ez a filmecske valami fura módon olyan 14 ezres nézettségnél tart. tegnap, amikor visszajöttünk a rokonlátogató erdélyi utazásból, jól megbámultam a két utolsó kommentet. az egyiket valami szinpadokon énekelgető lány írta, aki szerint pocsék. az érvelése, ő csak tudja, hiszen öt éves kora óta népdalokat énekel

persze, nem esett jól, hogy nem pozitív kritikát kaptam, de ez a legkevesebb. amin elgondolkodtam, az a neoelit sznobéria, ami mindenütt virágzik

felviszik a nótázási, dalolási kedvet a szinpadra, jól meg csaktisztahangforrásozzák, kiművelik, megregulázzák, lekottázzák és megszabják, hogy csak így, csak ez az eredeti, aztán még azt is megmondják neked, hogy tudd, ez a népdal, semmi más

és akkor az, amit kínkeserves mezei munka közben daloltam mezőségi öregasszonyokkal és tőlük tanultam újakat ott helyben, az mi az? operett? (nem operett, biztosan tudom, mivel egy népdalversenyen az egyik kötelező népdal azok közül való volt, amit én ott első kézből tanultam. még jó, hogy vannak népdalversenyek, ugye.)

vagy amit a gyímesi tánctáborban az öregék húztak esténként s ott sulykolódott a talpalávalóból a vérbevelóvá, az vajon mi lehetett, műdal, vagy netalántán musical?

hogy az anyám tejével, apám kedvével magambaszívottakról ne is szóljak
és nagyanyámról se, aki gyönyörű hangjával aranycsorgóvá varázsolta a surcából lepergő törökbúza szemeket

a szinpadoknak élő, pózoló, kíművelt, de semmi melegséget, emberséget, tévedést megengedő rugalmasságot nem ismerő tökéleteskék miatt is nem énekelnek az emberek, vagy legalábbis a magyarok

(Finnországban ültünk körben, innen-onnan, ide-oda vetődő magyarok, nótáztunk, szerre mindenki valamit. egyszer egy olyan fiúra került sor, aki azt mondta, ő nem tud egy éneket sem. számomra ez volt addigi életem leghihetetlenebb dolga. hosszas töprengés után eszébe jutott, mégiscsak tud egyet, még az óvodában tanulta, azóta sem énekelt soha, a hegyek között, hegyek között zakatol a vonat, valami komunista gyerekdal)

gyakran és sokat énekelek, remélem csak, hogy nem csapok nagy zajt :) de amikor az ének megcsiklandozza a lelkemet, ki kell eresztenem, szabadjára, zengje bele testem-lelkem a pillanatba, mindegy, hogy éppen a rántás lesz ének ízű, vagy az elmosogatott edényeken csillog egy-egy dalfoszlány, avagy Márkus ragyogó szeméből tündöklik vissza hálásan s pár pillanattal később az ő kicsi szájából kacskaringózik elő valami sajáttal cifrázott ismert gyerekdal

aki énekel és mer énekelni, tiszta szívből, jó kedvvel, élvezettel, az minden egyes éneklésével nyit a világ fele, nyílik, bomlik, mint egy tavaszra nyílni nem félő virág, megmutatja magát, minden egyes szirmának bársony sebezhetőségét, a nap felé fordul, fénnyé válik

nem csak a videoklippekben lehet utcán énekelni, bárhol lehet, legfeljebb bolondnak néz a világ irigyebbik része, a másik része hálás lesz, hogy enyhíted a kocsizajt, pityegést, mobiltelefoncsengést, csiricsárét

aki énekel, gyógyul
s mivel olyan egészséges a mai világban nem lehetsz, hogy ne lenne benned egy kis gyógyulnivaló, akár ezzel is kezdhetnéd, hogy kipróbálod, rá tudsz zendíteni egyet, csak úgy, spontánul

én kipróbáltam, tényleg hat ;)

2010. május 16., vasárnap

jelenjövő

először a macskát vettük észre, ahogy ott gömbölyödött és hunyorgott felénk, csalogatott a huncut

aztán beköltöztünk. van tér mozogni, táncolni, még nekem is, vetkőzés közben nem akad fel ruhám, karom mindenféle csillárra, ha forgok, nem verek le mindent magam körül

fellélegeztem

csicsergős ismerkedésemre nem kell aggódva lesnem a reakciót, ugyanolyan nyitott, vidám csicsergés a válasz, ismerkedünk, asszonyok a környéken, jól esik kilépni a kapun, átfutni a szomszédba, a boltba, mintha már száz éve itt, pedig hajaj, hol voltam én szász éve

az udvaron moha van, néha megcsodáljuk s lessük, mozog-e végre ez a kemény bundás

a kertben pedig, ami hét gesztenyefájával ügyeli az időjárást, lakik egy csomó csiga
vannak barátságosak és kevésbé barátságosak, de, mivel mi mindegyikkel egyformán barátságosak vagyunk, mindegyiknek énekelünk
első helyen mégicsak a korom áll, az összegyűjtött, félig elégetett kupac körül
vagy talán a létra, amin, míg én halomra telefonoztam magam, felfutott a korona aljáig, pedig hatalmas a létrafokok köze

remélem hamarosan megjön a biciklim, ezzel egy régi vágyam teljesül, hogy biciklivel járjak munkába

s ha már így szerre minden vágyam teljesül, akkor egyszer biztosan az is, hogy valamikor saját éttermem legyen

minden csütörtökön én fogok főzni, mégpedig úgy, hogy bejön a kedves vendég, odamegyek hozzá, ránézek, esetleg beszélünk is kicsit, aztán közlöm vele, hogy őkelme ma ezt és ezt fog enni és kész

nem lesz apelláta, a csütörtöki nap edónap lesz
az úr ma túl szorosra kötötte a nyakkendőjét, lazítson, dőljön hátra, van ideje, úszkáljon, mint hal a vízben, halat kap, jó levegős, kurkumás rizzsel, hogy töltődjön fel a napfény aranyával
a csaj pedig, elkente a rúzsát izgalmában, fontos randira készül, csokis-csiliszószos csirkét kap, hogy piruljon ki az arca, húsosodjék, kerekedjék az ajka, deszertnek pedig szederrel dúsíott eperhabot
a fiatalember pedig olyan kónya, hogy már már lehajlik nullába, pedig csak annyi, hogy hiába, mert elhagyta a nő, nosza, egy jó gyömbéres disznósültet, vörösbort és esetleg úgy intézni, hogy csak az ő asztalánál legyen hely az éppen belépő agyonstrapált fiatalasszonynak

de, hogy ő mit fog kapni, az legyen a jövő titka

addig legkedvencebb legújabb konyhámban mixelem a fantáziáimat, mikor, ahogy
ma éppen Ágitól kapott epret mixeltem össze kis barna cukorral, egy vanilíacukorral és tehéntúróval
a krémre csokihabot öntöttem, be a hűtőbe, aztán ki, be a szájba és nyámi

2010. május 10., hétfő

kudarcaim, ti édes mostohák!

Tegnap este elég durván szembesültem egyik arcommal, a kudarcot el-fel-bedolgozni nem tudóval. Mint általában, tudomásul vettem egyik kudarcot a másik után, de sokat nem foglalkoztam velük, mert éppen kellett menni játszótérre, vagy valami isteni finomat főzni, költözni, gyorsan kicsit olvasni, dumálni, satöbbizni.

A ki nem élt érzelmek, negatív élmények pedig gyűltek, mint sok kis mostohagyerek gombóc, míg tegnap este az egész torkon nem ragadott. Szembesített. Azzal, hogy talán nem hiába blogot, mert lendületemből lehet, hogy erre futja, de ambíció, kitartás hiányból többre nem. Hogy a kitartásból is született meseregény fordításom még mindig kiadatlan, mert nem tudom eladni az értékesnek tartott szellemi dolgaim. Csak, ami a munka keservéből születik, csak azt tudom megfizettetni. Hogy elkeseredtem ugyan azon, hogy nem kaptam meg a Communitas ösztöndíjat, de elvicceltem azzal, hogy József Attila sem a Baumgarten-díjat. Így elhárítottam, hogy mások miatt, de azon nem gondolkodtam, hogy magam miatt vajon miért nem. Hogy olyan távol áll tőlem az akadémikusság, mint ide Buda, de azért nem oda Buda. Mégis ott lóg a fejem fölött a gondolat, hogy fejem előtt kéne dürü.

Természetemből fakadólag gyorsvonat vagyok. Robogok. Nem veszek tudomást arról, ha hiányzik egy kerekem. Mert ez azt jelentené, hogy működésképtelen vagyok, meg kell állni, egy pillanatra vagy többre. És ezt sajnos nem megállásként fogom fel, hanem összeomlásként. Nagyon nehezen tudom kivédeni ezeket az összeomlásokat, így inkább azzal kérkedem, hogy nekem nincs időm depizni. Csak robogok, míg aztán felrobbanok. A tegnapi esti felrobbanásom szerencsés lett, boroztunk, pálinkáztunk közben, drága emberekkel. Köszönet nekik, amiért olyan szépen viselkedtek velem, hogy fejemre visszahulló alkatrészeim nem vertek fejbe, hanem a könnyem csordogálásának medrébe terelődve szépen visszailleszkedtek a helyükre. Köszönet Marikának, régi blogom szerencsetündérének, és köszönet társamnak, új családom és életem ragyogó napjának.