2010. március 5., péntek

egy kis szabólőrinc

„Ez vagy te!”
Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se

sírok már érte:
nem olyan fontos dolog a halálom.
Semmi se vész el ezen a világon,
egy a lélek és ezer a ruhája
s a valóság csak ez a könnyü pára.

Ne sirass, Szvétakétu!
Száz virágból hordják össze a méhek

a drága mézet,
száz illatot és száz színt elkevernek,
így találják meg a sokban az egyet:
egy a valóság s ezer a ruhája,
a lélek az egy, ez a könnyü pára,

hiszed-e, Szvétakétu?
Folyamok futnak keletnek, nyugatnak

és megnyugodnak;
melyik melyik volt, nem tudja a tenger.
Én is megteltem már az örök eggyel:
egy az anyag s minden más csak ruhája,
lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,

érzed-e, Szvétakétu?
Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?

Vágd szét a magvat!
Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban,
ez nő meg fává, ez a láthatatlan:
ez a lélek, a mindenség csirája,
ez a valóság, ez a könnyü pára,

tudod-e, Szvétakétu?
Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,

de ott az íze:
mindenen átcsap az örök lehellet:
az isten él, az isten A Te Lelked:
ez a valóság, melynek nincs halála,
ez a mindenség, ez a könnyü pára:

Ez Vagy Te, Szvétakétu!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése