2010. február 18., csütörtök

Egy korty idő

Soha nem volt még ilyen szép a Bolyai utca. Araszoltunk felfele, megnéztünk minden koszos pinceablakot, megugráltunk minden küszöböt, lehajoltunk megnézni a házak szegélyét, mert még ilyet is láttunk, bizony, kavicsokat szedegettünk, szotyihéjat is találtunk, szóval, mindenféle izgalmas dolgot, amit a felnőttek nem láthatnak. Márkus volt az idegenvezetőm. Nagyon ügyesen csinálta. Ha nem lassúlok le az ő ritmusára, semmit nem látok ebből a kincses utcából. Képről képre léptünk, úgy mozogtunk, mint akik állnak. Ha a felnőtt nem képes lelassúlni a kisgyerek ritmusára, még olyankor sem, amikor pedig lenne ideje, akkor azt várja, hogy a gyerek rohanjon mellette és ugyanúgy ne lásson a világból semmit, mint ő. A fel-le rohangaló emberek közül sokan hálásan megálltak egy pillanatra, részt venni a csodában, megtelni egy lélegzetnyi idővel.

Később már jöhettek a telefonok az aggódalmaskodó hírekkel, hangokkal. Kicsit telt meg csak a szememhéjam alatti láthatatlan rés könnyel, a kétségbeesés, szomorúság és pánik könnyeivel. Mert, amíg képes sétálni talpam alatt a jelen, olyan nagy baj nem érhet. Főleg, ha többünk talpa alatt is tud sétálgatni.

2 megjegyzés:

  1. történet egy piaci kávézó udvarából:

    - ugye anyuka a gyümölcs is él?
    - igen igen fiam, igyad a szukkodat. na józsi hogy is legyen a fődekkel?
    - de igaz-e anyuka a gyümölcs is él?
    - igen igen fiam, mondtam már. el kell adjuk a marhákot is.
    - de ugye anyuka a gyümölcs is él?!

    VálaszTörlés
  2. hát ez van, a gyümölcs halála a szukk, a gyerek halála a felnőttek, felnőtté érés. nagyon köszi, olyan komment, hogy tiszta bejegyzés :)))

    VálaszTörlés