2010. február 27., szombat

egyes szám, első személy, másfél számosan

Márkus másfél évesen saját magát nének kezdte mondani, az én fordítottjának. Általában három évesen kezdik helyesen használni a személyes névmást, addig vagy a második személyt, vagy a nevüket mondják. Úgy látszik, nagy éntudatot osztottak Márkusnak. Hogy ezzel ő mit fog kezdeni, majd elválik, de hogy addig nekünk van/lesz kezdenivalónk vele, az biztos. Tegnap reggel például a konyhaszekrény ajtajába kapaszkodva, összeráncolt szemöldökkel azt gyakorolta, hogyan tudná még határozottabban, erélyesebben és rendíthetetlenebbül mondani azt, hogy NEM! (és ezt a bejegyzést most remélem olyanok is olvassák, akik nem tudnak nemet mondani. ha más nem, egy konyhaszekrény ajtó ejsze mindenkinél akad).

2010. február 25., csütörtök

így könnyű beleszeretni a cimbalomba

ideiglenes

itt is addig voltam ideiglenes lakos, míg már a negyed negyed köszön nekem. hála ideiglenes la-kos-kodásomnak, amely már, úgy látszik, szokásommá vált, dolgaim állandóan kicserélődnek. azt hiszem (vagy szeretném hinni), fogynak is. ebben az a jó, hogy egyfolytában kapom a remindereket, ez az egész utazás ideiglenes. a rossz az, hogy néha jól fogna gyáva lelkemnek egy kis tárgyi kapaszkodó is, és olyankor nem nagyon van, amibe.

régebb akartam írni egy bejegyzést arról, hogy aki a tárgyakhoz jobban ragaszkodik, mint az emberekhez, az egy idő után a tárgyaival marad. úgy gondoltam, hogy az egy nagyon spiri bejegyzés lenne. erre fel egy nagyon hétköznapi árnyalat térített észhez egyik nap. hogy végül is az is helyénvaló, ha valaki a tárgyaival veszi körbe magát, azokkal teremti meg a meghittséget, a biztonságot nyújtó légkört, azokba lehel lelket. ha neki így jó, ha neki ez kell, ha az ő ideiglenességéhez ez nyújt örökkévaló vigaszt.

s amíg levadászok a netről egy ideiglenes pulykareceptet a pulykához, amit az erdélyen kívülrekedt magyarok boltjából szereztem tegnap, olvassátok Szilágyi Domokos ideiglenes versét:

KÉRVÉNY
Alulírott, ideiglenes
lakos a XX.
század negyedik, ötödik,
hatodik s hetedik emeletén,
alulírott, vagyona: még 30-40 év,
kamatok: infarktus, vélt véletlen, ki tudná,
vagy szándék, elborult; alulírott,
egyelőre bejelentve, ott, ahol
köröztetni fogja előbb-utóbb
Elmúlás (őfelsége), és lefoglalja majd
ingó verssorait,
alulírott, külföldi bolygókon honos
rokonait tudakozván,
alulírott, született júliusban, elkárhozott
mind a négy évszakban,
alulírott, még mindig félúton
(és félúton tán mindörökké),
alulírott, szolgálatos
a tájon, ahol tinta tóban
béka hangol, sás sötétség sustorog,
csillagokat csördítenek láthatatlan
ostorok,
alulírott, ki szólott nagy-kiáltván:
“Hiszek, Uram! Légy segítségül
az én hitetlenségemnek!” -,
alulírott, megutálván
a föltámadás szadizmusát,
alulírott, a XX. század hetedik
s a VII. század huszadik emeletén egyszerre,
ideiglenesen;
alulírott, kinek fejére láthatatlan
csillagokról hull látható ezüst-korom,
alulírott, éjjeliőr egy
tört-ezüst-koron, amely majd
beolvasztódik alulírottal együtt;
alulírott, aki nem írt alá
szerződést se a régvoltakra,
se a sose-leszre
(vagy volna valami
“Gentlemen’s Agreement”, amelyről
az érdekeltek se tudnak?
jól vagyunk eleresztve!);
alulírott, álomba lassúdó rettenettel,
nem tudván, mennyire kelendő
portéka a jövendő, alulírott,
alulírott, ideiglenes,
ideiglenes mindörökké,
meghallgatván a végítélet
trombitáját (Honegger-dallam volt talán),
alulírott, rovásán több millió
halállal, születéssel, átmenettel,
alulírott, átmenet remény s rettenet közt,
alulírott, ideiglenes,
ideiglenes, mindörökké,
alulírott, a hetedik,
a huszadik, az ezredik,
milliomodik halál
és millió-egy születés
súlya alatt, alulírott, alulírott.

2010. február 23., kedd

morcos kismalackodások

csak, mert tanulgatok tőmondatokban beszélni, még nem jelenti azt, hogy tőmondatokban viselkedem konfliktushelyzetben. sőt.

csak, mert azt mondják rólam, hogy egoista, büszke, hisztis picsa vagyok, még nem jelenti azt, hogy tényleg nem vagyok az.

csak, mert tudok jól írni, nem jelenti azt, hogy nem tudok jól élni, csak nem mindig.

csak, mert amikor összeszarásig megijeszt az élet és az öngyilkosság gondolatáig merészkedem, még nem jelenti azt, hogy nem szeretem az ijesztgetőmet.

csak, mert Márkus is és én is kakát kakálunk, nem jelenti azt, hogy Pokémon nem kakálhat kocsikereket.

2010. február 19., péntek

a simigélésről, avagy az érintés fölöttéb fölséges voltáról

amióta Márkus nem szopizik, úgy alszik el, hogy simogatom. eleinte csak a hátát. aztán kezdte kérni, hogy a lábát is, hasát is, kezét, karját, lábujjait. tisztába tevéskor is meg szoktam cirogatni, finoman, mintha csak szellőcskék csiklandoznák a kis testét. ma, miután megsimogattam a hasát is, mutatta, hogy a kukiját is. mondom neki, azt majd megsimogatod te magadnak. nem sokat gyötrődött ezen, mutatta, hogy akkor az orrát simogassam meg. megsimogattam hát az orrát is. kinyújtotta a nyelvét, hogy azt is. de azt sem simogattam meg, helyette kacagtam egy nagyot. amíg aludt, elmeséltem a nőveremnek Márkus kérését. hát simogasd meg a nyelvét is, mondta a nővérem, aki egyszerre két apróságon tanulta a laza anyaságot. így hát amikor felkelt a trógi, ujbegyemmel mesimogattam a nyelvét is.

közöttünk még ösztönös az érintésre való igény és a szeretve érinteni akarás. de a minap rosszul estem magamnak. régebb érintésben is sokkal közvetlenebb voltam, barátaimat gyakran megérintettem, megsimogattam, összeszorongattam. volt, aki eleinte meghökkent ezen, de nagyjából mindenki gyorsan hozzám szokott. a fiúk az én hátbavágásaimon már ki sem akadtak. és most egy barátunk simogatta meg kicsit a hátam, olyan atyailag, fivéresen. és én úgy reagáltam le, hogy le sem reagáltam. amióta keveset és ritkán vagyok társaságban, főleg sok ember között, amióta nincs a bukaresti környezetem, ilyen szempontból is elerdélyiesedtem, zárkózottabb lettem. kevésbé érintkezem. ér-érint-érintkezik vagy ér-ért-értekezik. halleluja, a magyar nyelvnek, mindörökké ááámmmeeen.



Ági és Márkus

2010. február 18., csütörtök

Egy korty idő

Soha nem volt még ilyen szép a Bolyai utca. Araszoltunk felfele, megnéztünk minden koszos pinceablakot, megugráltunk minden küszöböt, lehajoltunk megnézni a házak szegélyét, mert még ilyet is láttunk, bizony, kavicsokat szedegettünk, szotyihéjat is találtunk, szóval, mindenféle izgalmas dolgot, amit a felnőttek nem láthatnak. Márkus volt az idegenvezetőm. Nagyon ügyesen csinálta. Ha nem lassúlok le az ő ritmusára, semmit nem látok ebből a kincses utcából. Képről képre léptünk, úgy mozogtunk, mint akik állnak. Ha a felnőtt nem képes lelassúlni a kisgyerek ritmusára, még olyankor sem, amikor pedig lenne ideje, akkor azt várja, hogy a gyerek rohanjon mellette és ugyanúgy ne lásson a világból semmit, mint ő. A fel-le rohangaló emberek közül sokan hálásan megálltak egy pillanatra, részt venni a csodában, megtelni egy lélegzetnyi idővel.

Később már jöhettek a telefonok az aggódalmaskodó hírekkel, hangokkal. Kicsit telt meg csak a szememhéjam alatti láthatatlan rés könnyel, a kétségbeesés, szomorúság és pánik könnyeivel. Mert, amíg képes sétálni talpam alatt a jelen, olyan nagy baj nem érhet. Főleg, ha többünk talpa alatt is tud sétálgatni.

2010. február 17., szerda

körhinta

tegnap rázós napom volt, az első nap egyáltalán semmiféle szopizás nélkül. eddig volt. új fejezet kezdődött az életünkben. önálló fiam elkezdett bújni, ölelni, úton, útfélen. ha idegenek megszólítják első reakciója, hogy belekapaszkodik a szoknyámba, elbújik mögém. ismerkedem, ismerkedünk. ma vendégségben voltunk s míg Márkus a világ egyik legbarátságosabb szobájában aludt, én végre megnéztem Bacsó Péter Szerelem című remekművét. Ott voltam a filmben minden pillanatban, élt a film bennem, minden pillanatban.

képfilm.

mintha még azt a kevés hangot, beszédet, ami elhangzik, azt is megukba szívnák és kiélezve, sűrítve adnák vissza a képek.

Szerelem. hát kell ez nekem? már megint? hogy mindenhol csak Őt?

Igen.

2010. február 16., kedd

nem eheted meg kétszer ugyanazt a brokkolit

tenni az ugyanazt minden nap. és nemcsak nem megbolondulni, de szeretni az ugyanazt. ugyanazt unalmast vagy ugyanazt változatost, egyre megy. tenni a dolgod, kezdve a felkeléstől, kávéfőzéstől, dolgozáson, szórakozáson, együttléten vagy együtt nem léten keresztül a magányos vagy nem magányos lefekvésig, tenni a dolgod. és szeretni. vagy legalább alázatosan megköszönni a pillanatnak, hogy rádpillant. egy kicsit másképp, minden alkalommal.

hááát, izé, nem könnyű.

ebből az ugyanabból kínálok nektek egy valamit:

végy két kétöklödnyi brokkolit, lobbantsd fel sós vízben, aztán tedd egy kiprézlizett tálba, vágjál rá két-három-négy főtt tojást, pár vágásnyi margarint, kend meg tejföllel, szórd meg reszelt sajttal, azt meg szézámmaggal (ha nincs, jó a prézli is) és tedd be a lerbe. amikor szép rózsaszínre pirult a teteje, vedd ki és edd meg. vigyázz, forró :) helyesbítek, egyétek meg. csudálatos!

igen, velünk

2010. február 6., szombat

nem vagyok én terézke

a sok segíteni akarástól van ilyen szarban a világ. egyfolytában mentőalakulatok mennek mindenfelé, megyünk oltani a szomszéd csűrjét, miközben ég a pendelyünk. egyfolytában mentőalakulat voltam valakik számára (ó én hős), s minden leégett körülöttem. ha magamra veszem valaki más terhét, a legnagyobb rosszat teszem, amit csak tehetek, elveszem tőle az erőt. joga van cipelni a terhét (ha cipekedni akar), felnőni a problámájához, hogy megoldhassa. joga van megerősödni, felfedezni saját erőforrásait. az egyik nagy bajom, hogy, ha valakit panaszkodni hallok, rögtön meg akarom kímélni, átvenni a keresztjét, megmenteni, megváltani. Jézus is jobban tette volna, ha nem akarja megváltani a világot, úgyse sikerült neki, de lett egy csomó infantilis felnőtt, aki a nagy segíteni akarásban (erőszakkal megmenteni az embereket, keresztes hadjáratok, stb.), jól legyilkolászta egymást. a szeretet nevében, csakis. én is a szeretet nevében vettem magamra mázsányi terheket, hogy aztán elsatnyuljanak ezek tulajdonosai, akik ezeket a terheket nem hiába kapták. vissza hát mindenkinek, ami az övé, jót, rosszat (úgyis egy és ugyanaz) egyaránt. egyik romtelep fölött, amit egyik hosszas segítési hadjáratom után hagytam magam mögött, kezdtek kinyílni a virágok. bár ez.

2010. február 5., péntek

nagylelkűség

és akkor, miután megmutattam neki a propoliszos mellbimbómat, azt mondtam, hogy eltörött a cici (Öreg néne őzikéjében eltörött a gida lába) és nagyon fáj.
vigasztalóan nézett rám és inkább nem kért belőle, aztán elaludt.

2010. február 4., csütörtök

az egy igéje a szeret, a kettő igéje a válik

választódom le Márkusról
mind kevesebbszer szoptatom
már pár este elaludt nélkülem is, tegnap is
jó volt látni, ahogy aludt a nagyanyja ölében, jó volt tudni, hogy az apja akár 24-ből 24-et simán elrendezi
mégis
eddigi tapasztalataimból kiindulva az az érzésem, hogy nincs ennél erősebb birtoklási vágy, mint anya a gyermekét
még a szerelmed iránti birtoklási vágy sem ilyen erős, hiszen tudjod, előtte, ha más nőé nem is volt, a szüleié biztos
és akkor megjelenik a hasadban valaki, találkozásotok lényege, egy kis titokzatos, és attól kezdve minden pillanatotok általa is telik
megszentelődik a kettősség a hármasságban, eggyé váltok, egy harmadikká
tökéletes szimbiózis, hirtelen mindennek értelme lesz, rajta keresztül ismét legeslegfontosabb szerepet kapsz a világban
ha belefeledkezel ebbe a szerepbe, rádragad, és naaagyon könnyű belefeledkezni, a legszebb, legkedvesebb, legártatlanabb kisértés
időről időre emlékeztettem magam a leválásra, az elengedésre
de ez a mostani, a szopizás leszoktatása, annak minden önállósodási következményével együtt, a legnehezebb számomra
kezdem érteni, hogy mit jelentenek a termékenység istennő szobrok, a hatalmas mellekből szökőkútként előcsorgó tejforrások, hiszen nagyon sok barátnőm állandóan várandós szeretne lenni, csecsemőket babusgatni, szoptatni video
tavalyelőtt nyári mozi

2010. február 2., kedd

anyiii

ezt írtam egy levélben kb másfél éve, s most, hogy láttam a Samsarat, eszembe jutott, elővettem:

"Most, hogy együtt lakom pár Buddhával is, most már Buddhán is gondolkodhatom, nem csak Jézuson. Tegnap például azon mind töprengtem, hogy ha Jézus is, Buddha is megvilágosodtak (de nem alapítva családot, vagy lemondva a családalapításról, mert a család, s főleg az asszony, ugye, visszahúzó erő), akkor bár utána, amikor nekik már sikerült és erejük volt, lett volna hozzá, miért nem vitték magukkal az asszonyt is? Miért ezek a nagyok prédikálták a családot, de ők maguk nem követték ezt az utat? Tudom, számtalan út van. A magány útja, a család útja, stb. De ez az utóbbi a nehezebb. Mert itt állandóan szembesülsz nem csak a saját, de a többiek démonaival is. Na, igencsak kedvem keredett megszentülni :). S azt hiszem, hogy a legjobb úton haladok, hiszen éppen leszokófélben vagyok az írásról, most már csak egy edoista vallásalapító hiányzik."

és Levi is eszembe jutott, amikor egyszer bárcsakmeghalnékolhatnékom volt, és azt mondta, ne akarj te rosszat magadnak azzal Edó, hogy meghalsz, van ennél rosszabb, élni :) jól megleckéztette az egomat, már megint :)

virágszirmok



viseld, ami a tied
méltósággal,
ne panaszkodj,
ne dicsekedj,
csak mint virág a szirmát.

pont azt kapod,
amit érdemelsz,
ez nem más hibája,
ez nem más érdeme,
a beképzelt hiszi,
több jár neki,
a beképzelt hiszi,
kevesebb,
pont azt kapod,
amit kapnod kell,
ez nem a te hibád,
nem a te érdemed.


minden, mit kapsz, ajándék,
fogadd el,
hajts fejet,
ajánld fel,
hajts fejet,
csak mint virág
napot, esőt, illatot, színeket.

nem vagy másnál
se több, se kevesebb,
ahol vagy, ott van a te helyed,
ahová mész, ott lesz a te helyed,
csak érezd magadban a Virágot
s a Kertet.

2010. február 1., hétfő