2010. január 30., szombat

(homeless forever)

Az emberek betegek Igen, így tömegcuccosan. Kivétel nélkül. Van, aki nagyon beteg, annyira, hogy orvoshoz jár, kezelik. Mások nem járnak orvoshoz, vagy, mert nem tudják (nem akarják tudni), hogy nagyon betegek, vagy, mert csak kicsit betegek és legyintenek egyet, hogy áá, ezzel még lehet élni. Az emberek nem egészségesek és nem is akarnak azok lenni. Nem akarnak és kész. Asta este.

Mit akarnak az emberek? Becsavarodni akarnak. Zseniális a magyar nyelv. Aki be van csavarodva, azt valami fogva tartja. Ez a valami legtöbbször saját gondolatai, érzelmei hálója. Azért a legveszélyesebb betegség ez a becsavarodás, mert rettenetesen alattomos. Elindul egy játszi kis gondolat, csak úgy, és mire észrevennéd, már rég nem vagy nemhogy a gondolataid, de már az érzelmeid ura sem. Becsavarodtál. Kezed-lábad kötve, légszomj, pánik, menekülési, szabadulási vágy, tehetetlenség maximumon és kész, tökéletesen megteremtetted magadban az agressziót, ami mindig, kivétel nélkül bűnbakkot keres. Naponta hányszor vagyunk ilyen bűnbakkok, teljesen érthetetlen dühkitörések áldozatai? És hány áldozatot szedünk mi magunk naponta? Na ugye, hogy te is beteg vagy?

Igen, én is beteg vagyok. Sajnos én is szedem a magam áldozatait és, ami még rosszabb, nem tudom csak úgy lerázni a bűnbakk jelmezt, amikor rámdobják. Hiába látom tisztán, hogy mi a helyzet, elszomorít. A szomorúságtól pedig csak egy köpés a becsavarodás és lám, máris benne vagyok én is a hálóban, a vírus tökéletesen működik, a láncreakció végzi a dolgát.

Ma, amikor elindultam itthonról
(itthon
otthon
otthon, a kegyelmi állapot. már olyan régóta van szállásom, hogy állandóan felül kell vizsgálnom a klasszikus értelemben vett otthon jelentését. a ház lenne az otthonod, amit felépítesz, beleizzadod a véred is, hogy meglegyen, aztán, ha fene fenét esz is, boldognak kell lenned benne, mert odaköt a véred? s mi van, ha egyszercsak leég, vagy lebontják, vagy egyáltalán nincs békesség abban a házban? az albérlet lenne, ahonnan bármikor kirepíthetnek? a bankkölcsönös lakás, amitől garantált az életre szóló idegbaj? az a hely lenne, ahol a dolgaidat tartod? ahová hazajársz aludni? ahol a családod lakik, akiktől munkába menekülsz? ahol a magányod lakik, akitől munkába menekülsz? sorolhatnám, mert ez mind, és egyik sem. úgy saccolom, hogy az otthon a legbelső terem. mint a népmesékben, egymásba nyíló termek, a rézgondolatok terméből nyílik az ezüstérzelmek terme, onnan pedig az aranyszerepeid terme, minden ami olyan nagyon fontos neked, amire rámegy az életed. ha nem megy rá, ha még van, aki benyisson a következő terembe, meghökken, semmi pompa, semmi fogható, semmi felfogható. időtlen, tértelen terem, Isten terme. jó ott lenni. de egy idő után fázol. és ott, a semmi közepén, felfedezel még egy ajtót. az van ráírva: MOST. ha belépsz, rögtön melegedni kezdel, mert vár ott valaki, akivel könnyű meghittséget teremtened, valaki más, akivel a szembenézést gyakorolhatod, mert állandóan belebújik az arcodba, s akinek a szemébe tudsz nézni, attól már nem is félsz, megint mások, akikkel égrepesztőt tudsz kacagni, legnagyobb ínségedben is, ismeretlenek, akikkel könnyű barátkozni, akikben könnyű bízni. érdekes terem a MOST terme, mert, míg Isten termében egyedül vagy, a MOST termében ez lehetetlen. mindig ott van minden és mindenki, cakkompakk. igazából nincs állandó otthonod, hiszen egyfolytában jövés-menés van, és te is állandóan vándorolsz, egyik teremből ki, a másikba be. de, ha egy pillanatra meg akarsz melegedni és meg akarsz szusszanni, akkor mindig vissza kell térned a legbelső teremig, ahol a meghittség vár, igaz, háta mögött már ott türelmetlenkedik az egész cakkompakk, de hát a meghittség is a cakkompakk része.)
szomorú voltam, aztán egyszer csak hangosan felnevettem, megnevettetett Márkus. Ez az, amire koncentrálnom kell, az ilyen szomorúságban is előcsiklandozó kacagásra. Mert észhez térít, visszahoz a becsavarodás útjáról, a pompázatos termek felől befele az isteni terem, a MOST terme felé. Ez az, amit erősítenem kell magamban, az ég kékjét, borúját, a föld szagát, sarát, a nap fényét, árnyát, a fa ágát, bogát, ez az, amit tanulok mindennapi mesteremtől, mert ő még a MOST szeretetében él, állandóan. Ő talán még egészséges. És ez az, amit tanulni szeretnék mindenkitől, akiknek még vannak egészséges pillanataik.

(rizsremix
a bejegyzés után ezt mixeltem: tegnapelőtti 4 maroknyi főtt rizs és kukoricához szószt kütyültem, így: egy fej vöröshagymát és pár cikk fokhagymát megvágtam, megdinszteltem, felöntöttem egy csészényi paradicsomlével, hagytam rottyanni, felvertem két tojást, hozzávágtam kicsi sajtot, egy merőkanálnyi tejet, bele a paradicsomos szószba, kavargattam, sűrűsödött, jól megbazsalikomoztam, sóztam, borsóztam, összekevertem a rizses kukoricával és az egészet ismét összerotty. finom lett)

2010. január 29., péntek

gyakorlat

most még nehéz, de egyszer hozzá fogok szokni, hogy minden nap és minden pillanatban készen álljak a következő pillanat fogadására, ami nem más, mint a teljes kiszámíthatatlanság.

nincs ennél őrjítőbb, mégis, az összes őrületek közül, ez az egyetlen, ami kiszámítható.

nyugalom csak akkor tölthet el, ha elfogadod a bizonytalanság biztonságát.

s mivel most még nehéz, bánatomban ideírom a gyümölcsitalt, amivel három adagban terrorizálom egy ideje a környezetem

egy banánt, egy grapfruitot, egy narancsot és egy almát vagy/és fél citromot belehajogálok egy tálba, leöntöm 6o csepp propolisszal, édesítem úgy három kiskanálnyi mézzel, ráöntök egy sanat és egy kicsi homoktövis szirupot és habosra turmixolom botmixerrel. három adag finom erőital lesz belőle. csak már kicsit unalmas lett, ki kell bele találjak még valamit

bánatomban.

2010. január 25., hétfő

2010. január 18., hétfő

bows

a szárnyak nem viselkednek, repülnek

régebb gyakran eltöprengtem azon, hogy vajon fontos dolgokban hogyan döntenék, vagy csak úgy általában másmilyen lennék-e, ha nem élnének a szüleim. izgatott, hogy milyen mértékben befolyásolja az életemet az ő jóváhagyásuk vagy rosszallásuk.

aztán találkoztam egy csomó különféle korú emberrel, akiknek már nem élnek a szülei, de még mindig úgy viselkednek, döntenek, választanak, hogy megfeleljenek (esetleg borsót törjenek az orra alá) rég halott szüleiknek vagy más hozzátartozójuknak.

úgy néz ki, nem élőkről vagy holtakról van szó, hanem, hogy el tudsz-e jutni egy olyan szintre, amikor már nem akarsz megfelelni és már nem akarsz nem megfelelni sem.

2010. január 17., vasárnap

életerő

pár napja pityókapucolás közben hirtelen lerendeződött bennem apai nagyanyám. illett volna haragudnom rá, elvégre anyám anyósa volt, de, mivel ez sosem sikerült tiszta szívből, inkább rámfogtam, hogy közömbös vagyok iránta.

és akkor egyszeriben megértettem, hogy nagyon sokat köszönhetek neki, az anyai erők anyám ágából, de nőiségem és szexualitásom valószínűleg az ő vonalán áramolnak belém, az a nagyanyám felől, aki merte szeretni a férfiakat, bármi áron s aki merte szerettetni magát, bármi áron.

s ha a nagyszülők életerős tetteiből csak pár részletet emelek ki, akkor is kiderül, micsoda erőt, micsoda életáramlást adtak tovább, és már nem csodálkozom szüleimen, nem töprenkedem magamon, amit pedig fiamban látok, az már teljesen érthető. mert szemem úgy lát a jelenben, hogy két irányba néz (lehet erre jók a páros szervek, egyik a múltnak, másik a jövőnek, hogy közösen lehessenek a jelené).

másik nagyanyám bombázások közepette hazagyalogolt Brassóból, kb. 6o km-t, mert otthon kislánya várta. aztán még felnevelt egy csomó unokát is.

apai nagyapám mindkét háborúban részt vett, utána pedig elvette a húsz évvel fiatalabb nagyanyámat s golyóval a testében még nemzett öt gyermeket. a háborúk között többek között a brassói operettszínházban énekelt.

anyai nagyapám letépte a román zászlót a tanácsháza épületéről és kitűzte a magyar lobogót. kapott cserébe börtönt, persze, de ez rendkívüli humorának és életerejének meg se kottyant.

és most a ki kinek ártott vagy szedte ki a szemét, nem érdekel, csak az az erő, aminek köszönhetően én is idevarázsolódtam ebbe az életbe, és amitől mi is varázsoltunk egy királyfit.

micsoda erők.

és ezek csak a nagyszülők, akiknek szintén voltak dédszüleik, akiknek szintén voltak ükszüleik, akiknek szintén voltak szépszüleik, akiknek szintén voltak ószüleik és így tovább, és mind továbbadták nekem az életet, mind, nekem

és ezek csak a felmenők, az ő erejük, de közben járom a világot és barátkozom
micsoda kincs, fogalmazta meg tegnap egy új(?) barátnőm

életerő, vérségi erő, természetesen átadódó, patakként csordogáló
barátság ereje, szereteterő, körülötted hullámzó, tóként ölelő

2010. január 16., szombat

Új partok

"(...)egy történet, amelyben egy tanítvány a szabadságról kérdezi mesterét. A mester így válaszol: "Vannak, akik úgy gondolják, hogy ők maguk keresik a lelkük igazságát. Pedig a nagy lélek gondolkozik és keresgél rajtuk keresztül. Ő is, akárcsak a természet, nagyon sok tévedést megengedhet magának, hiszen a rossz játékosokat könnyedén másokra cserélheti újra és újra. Annak azonban, aki nem akadályozza őt a gondolkodásban, engedélyez néha egy kis játékteret, és akárcsak a folyó az úszót, aki hagyja magát sodródni az árral, a jó játékost új partokhoz viszi, miközben a játékos felhasználhatja az ő erejét is."

Hétvégi tárgyi szerzeményem egy újabb Hellinger családállításos könyv, címe: A forrás nem kérdi, merre visz az útja. Beleolvasgattam, jó vásárnak tartottam. Az előbb kézbe vettem, hogy szépen elejétől olvassam, ahogy illik. És a Bevezetőben ott volt ez a fentebbi idézet. NEKEM! NEKÜNK!

Azt hiszem, meg kell érni ahhoz, hogy rá merd bízni magad az árra. És, ha már tiszta szívből átengedted magad a sodrásnak, azt látod, hogy mindenkinek van hely, mindenkinek jut egy hullám, hogy nem kell versenyezni, hiszen míg van folyó, van part is. Hogy egy darabig együtt sordódsz valakikkel, akiknek még a kezét is megfoghatod, de, amikor partjához ér, el kell engedned a kezét. Ajándék az a kéz, fogd meg, fogd fel!

Márkus ropogósan, gurgulázva kacagja, ahogy kezemről újra és úrja lerázom a havat. Egy bácsi jön, a sövénytől nem látja a gyermeket, de alig várja. Megáll, nézi, gyönyörködik, élvez füle, szeme. Közelednek egymáshoz, bemutatkoznak, kezet fognak. A bácsi kezébe veszi Márkus megfagyott kezét, előbb egyiket, majd másikat, súrolgatva, dörzsölgetve melegíti, miköben el nem eresztik egymás szemét. Milyen rég nem fogtam ilyen sima, puha kicsigyermek kezet, mosolyog a bácsi. Pár pillanat égigérő gazdagság. És még az is átsuhan rajtam, hogy ilyen lehetett tati, akit sajnos már nem ismerhettem. Sanyi bácsi hátat fordít, óvatosan dugja zsebre a kezét, nehogy egy szikuma is elvesszen az ajándék melegéből.

Égigérő gazdagság. A pillanat gazdagsága. Az áramlás ereje. Az új partok játéka. Találkozások szépsége.

ez vár ránk most
az elkövetkező hetekben
hónapokban
években

2010. január 14., csütörtök

filmgolyók Marikától

Marika meghógolyózott kedvenc filmekkel

Zen Noir

s mivel ez tetszett is, szép filmnek is találom és az utóbbi per sacc tíz évben a legnagyobb hatással volt rám, ennyi elég is

küldöm a labdát azoknak, akiknek a blogját az utóbbi időben valamelyest ismét nyomon követem,
Verának és Móninak

2010. január 4., hétfő

hol kaplak meg?

hol kaplak meg?
öööö, nem is tudtam, hogy meg akarsz kapni.
hát nem megbeszéltük, hogy vagy otthon nálad, vagy a főtéren találkozunk?

kb így zajlott egy magyarországi magyar ember meg egy erdélyi magyar ember beszélgetése. meg lehet mosolyogni, mint ahogy én is tettem, amikor ezt a kis történetet hallottam. de ma, miközben teázni mentem egyik legkedvesebb barátommal és fogadott lányával s minden egyes lépésnél egyet repesett a szívem örömében, azon gondolkodtam, hogy csak az az igazi találkozás, amikor megkapjuk egymást. kinyílsz, hogy odaadhasd magad és kinyílsz, hogy befogadhasd, megkaphasd a másikat. ha ez nem történik meg, vagy, ha csak az egyik nyílik meg, akkor nem történik semmi, akkor a találkozás elmarad és lesz egymás mellett üldögélés, álldogálás, unatkozás, udvariaskodás, viselkedés, netezés, telefonálás, veszekedés. ha csak egy teázás alkalmával történik mindez, még hagyján, de mi van a hosszú, ha elég idős olvasóm vagy, akkor az életen át tartó kapcsolatokkal? kapcsolatok, egyáltalán, vagy mik azok?

szerencsére megkaptuk egymást, nagyon könnyen, mind a hárman s így aztán kemény gruppenben élvezhettük a teázó és az együttlét nyújtotta örömöket :)

2010. január 3., vasárnap

egy very mostot, plíz

már megint útkereszteződés, faszom tudja merre, valemerre, világgá, hogy én milyen idióta vagyok, már megint mindent rosszul csináltam, a döntéseim, a választásaim, etceteráááá, etceteráááá.....

ismerős? ha időben mérnéd, hány másodperc alatt bírnád magad úgy felheccelni, hogy vérbe borul a szemed és már a vörös posztót is feketének látod? húsz? öt?

very most gyakorlat: már megint útkereszteződés, faszom tudja....STOP! okééé, útkereszteződés. az út útkereszteződésekből áll, csak nem mindig vágódik a fejedhez, emiatt nem tudatosul. és akkor mi van most?
éppen szopizik Márkus, itt vagyok az egyik legcsodálatosabb élmény kellős közepében,
vagy, főzök, alapalkímia,
vagy, blogot írok, embereknek, akiket szeretek, vagy nem is ismerek, mindegy, szeretek blogot írni
vagy, kell kakálni és foglalt a budi, mit lehet tenni, hogy jobban lehessen szorongatni
vagy, megiszom egy pohár vizet, leülök vagy megállok és akkor eldöntöm, MOST egy ideig azzal foglalkozom, hogy számba veszem, merre is indulhatok, ha már útkereszteződésben állok