2010. december 30., csütörtök

adás (ki-, be-, fel-, le-, össze-, vissza-, meg-, át-, oda-, élő-)

milyen egyszerű és könnyű életem lenne, ha feladnám
ha azt fogadnám meg, így szilveszter fejében, hogy teletömöm Márkust liszttel és cukorral, hadd hízzon, nem viszem ki a friss levegőre, hadd kotlósodjék, nézze egész nap a tévét vagy rajzfilmet, hadd legyen kis agresszív, így legalább lesz, miért szidjam, ha tele a tököm az életemmel, hadd ne aludjék délben, legalább korábban kidől este, nem vinném emberek közé, mert az emberek idióták, hadd tanulja meg idejében, hogy úgyis egyedül hal meg.

de nem tehetem, harcolnom kell mindezek ellen és sokszor önmagammal, amennyire maradék erőmből telik, mert elsősorban én vagyok felelős érte, cseleznem kell, lavírozni az ebédszünetemben, hallgatni, amikor jobb hallgatni, szólni, amikor már nem bírok hallgatni, a szemem rajta tartani, készenlétben lenni, figyelni, mert, ha elengedem, attól még felnő, mint bárki más, és lehet, hogy még szemrehányásokat sem fog tenni nekem, de fogok tenni én magamnak.

s vajon milyen lenne az életem, ha feladnám
ha egész nap édességet ennék, ha egész nap innék, ahányszor csak sírhatnékom van, vagy flörtölnék össze-vissza a neten, az utcán, ha a munkám nem végezném el, mert minek, ha többet soha nem főznék, mert a fast food gyorsabb, mint én, ha egész nap takarítanék és lenne egy tiszta, szépenülő gyerekem, ha pénzem nagy részét vörös körömlakkra költeném és sáncot taposnék a szomszédunkban levő szépségszalonig, ha szüleimre haragudnék, mert mindig kell egy bűnbakk, ha gyűlölném az embereket, mert annyira ostobán önzőek tudnak lenni (én persze kivétel lennék), ha nem szeretnék többet, mert túl fájdalmas ez a sebezhetőség, ha nem tornásznék többet, mert úgyis olyan magas vagyok, hogy egy púpos hát csak rövidíthet rajtam.

és itt most befejezem, mert sajnos ez igaz. egy ideje nem tornászom és kezdek megpúposodni. legharangozóbb jele annak, hogy ez a fentebb leírt vészállapot nagyon könnyen bekövetkezhet.

ígérni nem merek magamnak semmit, de kívánok magamnak egyenes hátat, levegőt a kihúzott mellkasomba, laza vállakat, jó emésztést, könnyű járást.

2010. december 29., szerda

Sepsiszentgyörgyi kiskaland

eszembe jutott egy esetem magammal s a kedves ismeretlennel

2oo8 januárjában Márkus éppen eldöntötte, hogy elkezd edzeni a kinti világra, jókat rugott belém, én pedig eldöntöttem, hogy elmegyek Sepsiszentgyörgyre megmutatni kerekedő hasamat két drága családnak (főleg, hogy az egyik hölgy már súlyos beteg volt, de aztán még megismerhette Márkust is, rá egy évre, mielőtt nemrég magával vitt a csillagokba legalább ezer évnyi fényt).
Szállásadóim a Csíki negyed legvégében laknak. Januári hideg, havas téli este volt, közeledett az éjfél, de én várandósan is szenvedélyes gyalogos voltam. Buszra már kár lett volna várni, taxizni nem akartam, zsákom hátamra kaptam s elindultam gyalog a tejgyár felé. A bökkenő csak az volt, hogy a Csíki negyedből jöttem már arra ki az állomásra, de visszafele soha. Így aztán előbb kanyarodtam be egy utcán, mint kellett volna s valami blokkok között kötöttem ki, egy patak mellett. Nézelődtem, gondolkodtam, most merre. Csak azt tudtam, hogy valamiképp át kell jutnom a patak túloldalára, aztán lesz valahogy. Igen, csakhogy jó sötét volt s sehol egy palló. Ahogy ott ácsorogtam, látom, valaki megy a töltésen, megy, megy s már elég messzire haladt, amikor egyszer csak látom, kel át a patak fölött. Nosza, utánairamodtam, gondoltam, gyorsan, míg el nem vesz a láthatárról, mert aztán kereshetem ismét a pallót a sötétben. S hát látom, hogy a férfi is megszaporázza lépteit s futás, eltűnik a túloldalon a blokkok között. Hazáig röhögtem. Mondtam is a házigazdáéknak, hogy na, én aztán nem kell attól féljek, hogy véletlenül megerőszakolnak egy sötét utcán, hanem inkább engem néznek éjszaka egyedül járkálókra leselkedőnek.

és egy kis buli a barátnőimnek, színes pizsomabulikról álmodom :)

2010. december 24., péntek

az ajándékok útjai kifürkészhetetlenek

...miközben a Bóbitát dúdoltam Neki behúnyt szemmel, eszembe jutott, mit mondott egyszer az apja, hogy altatás közben figyelte, milyen szép, miközben éppen alszik el. kinyitottam a szemem. gyönyörű. az ajándékok útjai kifürkészhetetlenek...

...túl ritkán találkozunk. de nagyon szeretjük egymást. többször megkérdezte, mire emlékszem a gyerekkori karácsonyainkból. mondtam neki, arra, hogy te hegedűlsz, mi meg énekelünk, de én nem mindig tudom olyan jól az éneket, mert én kicsi vagyok. és ma nekem is eszembe jutott nanyó, aki számára a mi karácsonyestéink voltak a legszebbek a világon, hiába volt szegényes az angyal zsákja. és arra is, hogy sokszor épp csak volt ott valami ajándék, ami került, de mi annak is hogy örültünk, örültünk annak, hogy egyáltalán kaptunk valamit...

...s bár ma kezelést kapott és rosszul kellett volna éreznie magát, mégis megfőzte nekünk a finomat, mert az ünnepet fehér abrosszal kell behívni, az abroszra pedig oda illik, ami oda jár. és a finom előtt azt mondta, talán nem lesz semmi baja egy kis pálinkától és rámkoccintotta, hogy most megisszuk a pertut, Edó! szia, mami. nem tudom, hogy csinálod, te téged sem lehet nem szeretni, hiába vagy az anyósom...

...azt írta nekem, hogy ő eldöntötte, jól fogja érezni magát, és nekem is ezt kívánja. és persze Márkus mindent érez, mindent tud, egész nap Babit követeli és naponta százszor telefonál és elmondja, Babi, Réka, bete(g). mert a gyermek akkor boldog, ha, az általa igenis számon tartott nyáj együtt van, mindegy, hogy ki hogy béget, az számára teljesen mindegy...

...a mai mantrám Kata Blankja blogjáról a falfirka volt "A Világűrutazó azt látja, hogy a Földön az egyik ember arra kondicionálja a másikat, hogy ne szeressen élni. Szülő a gyereket, társadalom az egyedet. Nem érti. Én sem."...

...Linda
"Olyan családot tehát, ami helyes alapokra helyezkedik, csak úgy lehetne alapítani, ha el tudná a modern, felvilágosult ember fogadni és fel tudná/akarná fogni azt, hogy az Élet valójában nehézségekből és feladatok felvállalásáról szól. Magyarán felelősségről és értéktudatról, amit nem lehet elkerülni és az ebben való járás, ezt a nehézséget/súlyt nem elviselhetőbbé hanem egyenesen nagyon nehézzé teszi. Tehát , nem az Élet mint olyan , annyira nehéz, hogy azt ne lehetne elbírni megfelelő hozzáállással és ne lehetne azt megoldani helyes értéktudattal, mértékkel és egészséges elmével, hanem attól válik egyre elviselhetetlenebbé és egészségtelenné, ha menekülünk előle és el akarjuk kerülni valamint attól, hogy túl nagyok és gyorsak és esetenként hamisak az elvárásaink. Az Élet önmagában ugyanis, az evolucióra van berendezkedve akár hisszük, akár nem és megvan a maga ritmusa és szabályszerűségei.
A modern ember nem megélni akarja és szeretni az életet, hanem túlélni és ezzel együtt, csak utálhatja és neheztelhet rá, mert az Életnek ezekhez a viszonyulásokhoz nem sok köze van. Az Élet gyökerében , ahol az ember gyökere is fogantatik, nincs sem szentimentalizmus, sem nyerészkedés."...

köszönöm Mindenkinek, aki, bizonyára nem tudatosan, de szeretettel különlegessé tette a mai napomat

az örömhír, hol van?

miután szívemben már megírtam a levelet, jutott eszembe, hogy talán az angyalok nem is tudják, mi az a nemeukleideszi geometria, a párhuzamosokról meg talán nem is hallottak. akkor most mi lesz?

2010. december 23., csütörtök

Karnevál, amikor mindenki más helyén van

Márkusnak már pár hónapos csecsemő korában rendkivüli érzéke volt a helyzetkomikumhoz, abszurd humorhoz. Rendesen röhögött. Mert ő már akkor látta, amire én most kezdek rájönni, hogy kedvenc abszurd nagyjaim (Vonegut, Ionesco, Caragiale, Hamvas, kapásból)nem azért nagyok, mert valami szokatlan fantáziával bírtak, hanem mert nem csak le tudták, de le is merték írni azt, ami van(hm... az asztalfiók hamvasi luxusszabadsága).

keep smiling

te vajon milyen idillkisérteteket vadászol a karácsonykor fellobanó gyertya fényében?
ma vásárhelyről dolgozom, ideiglenes kolozsvári lakosként, bukaresti székhelyű amerikai cégnek finn ügyfelek szerződésein, a rendszerben más néven, mert nem sikerült visszavinni a saját nevem, s ez még csak a legegyszerűbb része az életemnek, mert, miközben most egy vásárhelyi falat nézek, amikor már a szememen jön ki a sok gombóc, Exupéry egy imája idegesít, ami szerint: Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához. Az igazságot az ember nem megának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk. A rengeteg vád. Nem tudom. Kifogytam minden erőmből. S ami szerint: Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van. Ha nekem erre a lélekösszeomlásra volt szükségem, így karácsony előtt, akkor nagyon rossz úton jártam, járok. A kiúttalanság kietlen útján.

2010. december 21., kedd

amire egyre kevesebb szemünk van:

az ég

szeretettel küldöm mindenkinek, aki a karácsony előtti napoktól szenved



nagyon szép a zenéje is, s bár csak a magyar népzenét említik, felcsendül benne az om mani padme hum is

2010. december 19., vasárnap

bizalom

azon gondolkodom, hogy mi is a bizalom (mert tegnap nagyon fájt, amikor szemembe kaptam, "elveszítettem benned a bizalmam")

talán az az érzés, amit a gyerek érez a szülei iránt. felnőtt korban pedig egy általános érzés, amit, amikor JÓL vagyunk benne a világban, az élet iránt érzünk.

és erről most eszembe jutott Domahídi Hen Csilla :)

2010. december 17., péntek

secret santa

van két, az utóbbi időben újrahallott megjegyzés, amelyek elgondolkodtattak bukaresti tartózkodásom alatt

az egyik, hogy a globalizáció tulajdonképpen amerikanizációt jelent, ezzel csak az a baj, hogy zömében a rossz dolgok jönnek át hozzánkig, a jó, amire ideérne, elkopik

nos, egyelőre tényleg amerikanizáció folyik (mondom egyelőre, mert vannak már páran, akik kínaiul akarnak tanulni), a metrón egyebet se hallottam, csak facebook, facebook, a kollegák minden kis idejükben a facebookot bújják vagy építik a farmjaikat. Márkus képeit mindenki ismerte, a facebookról, így senkinek se kellett személyesen eldicsednem vele, hogy milyen szép kis kölyök lett, nem csak kópé
és nem karácsonyi ajándékozás volt, hanem secret santa (legnagyobb meglepetésemre, én is kaptam egy welcome gift-et, egy nagyon szép, sötétzöld bársony táskát)

persze, vannak vicces szófordulatok is, mint touch screen - taci screen

a másik, hogy Bukarest sajátos kultúrája azért is olyan, amilyen, mert nagyon közel van Törökország

nos, azt vettem észre, hogy lehet, hogy közel van Törökország, de Arábia már itt is van

régi kedvenc utcám, a Victorieiről is nyíló patkó alakú fedett utca szinte teljesen csak a Valea Regilor vízipipás kávézókból áll

nem pipáztam és nem rúgtam ki a hámból (már az se lett volna, akivel)
egyet fordultam a Lipscani-on s aztán hazagyalogoltam a zuhogó hóesésben
meghökkenve vettem tudomásul, hogy Bukarest nagy, elszoktam tőle, azt is, hogy, bár sok minden megváltozott, mégse változott úgy lényegében semmi, s bár nem változott lényegében semmi, már mégse ugyanaz a találkozásom a várossal most, mint három éve, otthon éreztem magam benne, de csak azért, mert tudtam, vendég vagyok itt

otthon érzem magam az életemben, mert vendég vagyok benne

2010. december 15., szerda

korporatista anyukák klánja

nagyon jó volt találkozni a korporatista anyukákkal. régiek közül mi vagyunk (5-6), akik semerre se karierrizálódtunk. külön klán vagyunk. mindegyikünk örült a két évnek, szívesen maradt volna továbbra is otthon. és mindegyikükön érzek egy olyan többletet, olyan változását a tartásnak, amit a többi nőn, akik közben erra-arra - ahogy egy hatalmas cégnél illik és kell is- szépen fejlődtek, nem érzek.

az ember, ha "nem ügyel", ott és akkor kap megerősítést, amikor nem is várja.

2010. december 14., kedd

google it

másfél napos angol nyelvű tréning után akkor jöttem rá, hogy mennyire le vagyok maradva, amikor azt hallottam, google it és félóra múlva is ezen szórakoztam. amikor azt fogom hallani, facebook it, gyorsan visszairatkozom.

anya mesél a Tűz, a Víz, a Föld és az Ég fiáról

Egy olyan királyi házaspárról is mesélek most Neked, akik elég gyakran felülnek egy hulló csillagra és eljönnek megnézni, mit csinál a Föld. Történt ugyanis egyszer régen, hogy ez a király és felesége, akik egy távoli csillagon laktak, nagyon ráúntak arra, hogy minden nap csak kettesben ebédeljenek. Oda jutottak, hogy a királyné már ki is jelentette, ő ezentúl két személyre nem főz. Ették hát a szalonnát, hagymát s ami hideg étel még akadt, de a királynak egy idő után erősen hiányzott már egy jó meleg leves. Töprenkedett, mitévő legyen. Gondolt egyet és elment a szomszéd királyhoz látogatóba, hátha megokosodnék, mert nemcsak a bölcs ember, de még a bölcs király is tanulhat holtáig.

Hát, a szomszéd királynál volt nagy galiba, annyi volt a gyerek, nem győzték számolni, nem is fértek egyszerre mind el az asztalnál s el-elfelejtették, mi az illem, amikor a levest mérték. Amikor a szomszéd király végre egy kicsit elbeszélgethetett királyunkkal, azt mondta neki: - Fogd ezt az apróságot, kicsi még, de már most látszik, hogy furcsa szerzet, hol fagyos, mint a jeges szél, hol meg heves, mint a déli nap. Vidd magaddal s meglátod, egyből lesz, akire főzni, - azzal vendége kezébe nyomott egy aranyhajú királyfit. Hej, örült erősen a király a csöplecnek, vitte haza nagy örömmel a feleségének. Éltek is boldogan, nevelgették örökbefogadott fiúkat és azt hitték, hogy ezzel itt be is fejeződött életük meséje. De a gyermek megnőtt s kevés lett neki a leves. Megköszönte a szüleinek, hogy felnevelték s azt mondta, kicsi már neki a csillag, nem találja a helyét, inkább elmegy világgá.

Azzal el is indult hetedhét csillagon át, s hát, ahogy így vándorolt, egyszer csak egy elhagyatott országba került. Szikkadt sziklák között, szürke, terméketlen talajon, vastag ködgomolyokban bukdácsolt a királyfi s mikor arra gondolt, hogy innen talán már soha ki sem jut, bánatában sóhajtott egy nagyot. Hát a sóhajtása nyomán szellő kerekedett, ami egyszeriben szertekergette a ködfelhőket. Ez pont a legjobbkor történt, ugyanis éppen csak hogy keresztül nem bucskázott a királyfi egy szépséges királykisasszonyon, aki hosszan hullámzó barna hajába burkolózva ott ült egy kövön és keservesen zokogott. Hej, de megörültek egymásnak, egymás nyakába is borultak rögtön s a leány sűrű szipogások közepette elmesélte, hogy egyszer régen a csillagokon ugrándozva eltévedt és azóta is itt rostokolt, remélve, hogy valaki valamikor csak ráakad. Ahogy így ölelkeztek, a legény szívéből nagy boldogságában előgurult egy nap, s a leány feje fölötti tiszta égen ragyogni kezdett. Ekkor alattuk a talaj omlossá és selymessé vált, mint a leány haja, a könnyeiből nőtt patakocskák mentén apró, szebbnél szebb virágok dugták ki fejecskéiket.

A királyfi úgy döntött, ez lesz az ő helyük, elvette a királykisasszonyt feleségül s ezentúl a fiatal királyné főzte neki a jó meleg levest. S hogy nehogy úgy járjanak, mint a király nevelőszülei, hogy kölcsön kelljen kérjenek gyermeket az asztali vigassághoz, gyorsan szült is a királyné egyet, akit a hosszabbik nevén úgy hívnak, hogy a Tűz, a Víz, az Ég és a Föld fia. A rövidebbiket már biztosan ki is találtad, ezért ide én már le se írom, de, ha mégsem sikerül kitalálni, édesanyád vagy édesapád, esetleg valamelyik nagyszülőd biztosan tud neked segíteni. És most már biztosan azt is sejted, kik azok, akik néha felpattanak egy-egy hulló csillagra és eljönnek megnézni, vajon még mi történik itt a Földön.


Baksárás királykák

2010. december 12., vasárnap

erre sírva fakadtam

- Élhet az ember szeretet nélkül, Hamil úr?

Nem válaszolt. Ivott egy kis mentateát, ami nagyon egészséges. Hamil úr egy idő óta mindig szürke dzsellabát hordott, nehogy mellényben érje az elszólítás. Rám nézett, és csak hallgatott tovább. Biztos azt gondolta, hogy én még tizenhat-éven-aluliaknak-nem-ajánlott vagyok, és vannak dolgok, amikről nem kell tudnom. Akkoriban hét- vagy talán nyolcéves lehettem, nem tudom pontosan megmondani, mert nem voltam beszületésiévezve, amint majd kiderül, ha jobban megismerjük egymást, és gondolják, hogy érdemes.

- Miért nem válaszol, Hamil úr?

- Nagyon fiatal vagy, és jobb, ha nagyon fiatal korában bizonyos dolgokról nem tud az ember.

- Élhet az ember szeretet nélkül, Hamil úr?

- Igen - mondta, és lehajtotta a fejét, mintha szégyellné magát.

Erre sírva fakadtam.

(Emile Ajar, Elottem az elet)

nővéremnek (is)

amikor majdnem három éve, egy szép tavaszi napon eljöttem Bukarestből, nem gondoltam volna, hogy ilyen sok időre rá utazom oda ismét, arra sem, hogy a régi munkahelyemre, non-standard melós helyzetből, igazi neonomád proliként

ma este utazom. a majdnem három év jó nagy változásokat hozott az életemben. ami külsőre látszik, hogy hátközépig érő hajam nőtt, az ősz hajszálak ellenére, lett egy- két újfajta ráncom is, olyan aggodalmaskodó-megszeppent féle és tekintetemben egy új árnyalat, amit eddig csak az anyám és nővéreim tekintetéből ismertem és teljesen elcsodálkoztam, amikor egy fényképemen felismertem a saját arcomon. ez az árnyalat a barnának egy őszi árnyalata: szelíd is, szomorú is, gazdag is és ajándékozó is. a fáján gyümölcsőt érlelő fának a mosolya

ma is, mint minden nap, hálát adok azért, hogy nem tudhatom, mi lesz holnap. ha három éve tudom, hogy ma éjszaka milyen célból utazom Bukarestbe, biztosan kétségbeesek és kibőgöm a köldökem. most viszont nem vagyok elkeseredett. inkább kíváncsi.

beszéltem a Magyarországon élő nőveremmel. sorsunk, bár látszólag teljesen ellentétes, mégis hasonló. általában én voltam az, aki vertem belé a lelket, ha el volt keseredve. ma, amikor problémáinkról beszélgettünk és megkérdezte, hogy bírom a mindennapokat, viccesre fogta, azt mondta, nem hiába kezdődik úgy a himnuszunk, hogy ki tudja merre, merre visz a végzet, mert úgy zajlik az életünk, hogy nincs időnk unatkozni

nagyon jó volt a mai beszélgetésünk. s mivel karácsonykor úgyse tudunk találkozni, úgy veszem, hogy ez volt az ő karácsonyi ajándéka, a legszebb

2010. december 10., péntek

közhely

az, aki nem tudja megbecsülni, értékelni amije van (?), örülni neki, nem is érdemel se jobbat, se többet, szerintem

(bökkenő (?): az élet a "szerintemeket" le se szarja, áramlik a maga törvénye és rendje szerint)

2010. december 7., kedd

gyes-tüntetés

Romániában a nőket nem veszik se komolyan, se emberszámba. Ha az anyukák kimennek tüntetni, ezt a politikus férfiak úgy legyintik le, hogy ó, azok csak valami fehérnépek, valami háziasszonyok. Ez biztos, volt rá példa, Iliescu mondta már, hogy niste casnice doar, au iesit pe strada. Ha a harcos nőtársam mégis azt hinné, hogy hülyeséget beszélek, csak üljön be egy étterembe egyedül vagy barátnőjével és figyelje meg, hogyan bánik vele a pincér, aztán üljön be egy férfi társaságában is. Meg fog lepődni.

Ébresztő férfiak és asszonyok!

Gyereket nevelni, ha tényleg vele akarsz lenni 24-ből 24-et és nem tévé elé ültetni, úgy csendesíteni el vagy rászoktatva az édesség majszolásra, tehát gyerekkel lenni, nap mint nap, hétről hétre, hónapról hónapra nagyon szép, de sokkal nehezebb, mint bármilyen más munka. Mondom ezt úgy, hogy voltam már napi 18 órás napszámos, úgy, hogy vasárnapunk se volt, ládázó piacmunkás, bébiszitter és takarítónő és vécepucoló, tanár és önkéntes tanár, irodai munkás, tolmács és fordító, rövid ideig még főtanfelügyelői székben is nyomtam a seggem, interjúkat is készítettem egy tanulmány végett, még újságot is akartam írni, stb. és még nem is említettem, hányszor voltam kőműves apám mellett segédmunkás, ha otthon dolgoztunk, még maltert is kevertem, kézzel. És ezek után írom, mondom, kiabálom, mindenki, aki visszarohan a gyerek mellől munkába, pedig maradhatna otthon, azért megy vissza, mert a munkája könnyebb. mégha fizikailag nehéz munkáról van szó, akkor is. románul azt mondják, esti bagat in priza. igen, vissza lehet menni munkába, kikapcsolódni. vannak apukák, akik voltak már gyerekükkel akár hetekig, anya nélkül, ők talán valamennyire felfogják, miről beszélek. ha csak pár napot hiányzik az anya, az még semmi, annyi idő alatt nem lehet megérezni, mit jelent bagat in priza-ban lenni, egyfolytában. erről talán a gyerekeit egyedül nevelő apukákat lehetne megkérdezni.

jó lenne, ha a férfiak nem hagynák egyedül asszonyaikat, ha melléjük tudnának állni, ha egy kicsit más szemszögből vizsgálnák meg saját helyzetüket és ne tudnák le a dolgot azzal, hogy én dolgozom, ezzel az én részem a családfenntartásban elintézett. ha a gyes körüli vitát minden személyt, férfit, nőt, gyereket, nagyszülőt egyaránt érintő problémaként látnák s ne csak valami fehérnépek cirkuszának, akik megint akarnak valamit. "nem dolgozni", leghamarább.

jó lenne, ha értékelnék a háztartásbeli asszonyt, aki a gyereknevelés mellett dönt a munkája róvására, teszi ezt vállalva a nehezebbjét, a család oszlopa és tűzhelye, akinek jól-lététől függ az egész család jól-léte. és ez egy asszonynak se megy csak úgy csettintésre. mindenkinek kurva nehéz, gyakran.

Márkus már két éves és fél éves és szereti a bölcsiben. De, ennek ellenére, még mindig olyan szüksége van az EGYütt-létünkre, mint a levegőre, napi táplálékra. Hiszen csak két és fél éves, csak ennyi ideje érkezett meg.

Hogy érkezik-e egyáltalán testvére, nem tudom, de együttérzek a mostani várandósokkal, hiszen sorsuk az én sorsom is. Szeretném azt hinni, hogy ezt a férfiak is így érzik, azok is, akik már apukák, s azok is, akik még nem.

versenyfutás az ára...

mert szeretek nem versenyezni és szeretem azt hinni, hogy nem is versenyzek senkivel

aztán felébredek a mi mindennapi gondjaink között, hogy a cipőtartón megpenészedtek a cipőink, amiről, max két telefonbeszélgetés alatt kiderül, hogy ez egy teljesen átlagos dolog, minden házban van ilyen, és az is kiderül, hogy bizony versenyzem a penészgombákkal

nemrég antibiotikumra kerültem, tegnap pedig olvastam Petra Neumayernek a természetes antibiotikumokról szoló zseniális könyvét, és rá kellett döbbennem, hogy bizony egy egész rali van bennem, és ez csak a világban zajló ember-baci versengésnek egy akkoracska része, hogy, ha nem írnám most ide le, senki nem is tudna róla

azokról az emberekről, akikről úgy érzem, hogy versenyeznek velem, mégha nem is tudatosan, azt tartom, hogy éretlenek (a versenyt is egyfajta antibiózisnak tartom, csudálatos szó, a szimbiózis ellentéte. antibiózis: Az egyik élő szervezet gátolja a másik életképességét, esetleg elpusztítja. szimbiózis: szervezetek kölcsönösen hasznos együttélése)

a legnagyobb baj mégse akkor van, amikor mások versenyeznek velem, hanem amikor én magam bontom fel szimbiózisomat önmagammal.

he

(ülj bennebb, me' kiesel a szekérből)

2010. december 3., péntek

blanco spirituals

mert mégiscsak van abban is valami jó, ha az ember fülhallgatóval üldögél

ki vagyok
ki beszél
apám ajka nyílik



énekli belém
ki belőlem
Ismo Alanko

Kiitos, Mirja!

veréb

2010. november 30., kedd

őszi hálaadás

mert mindjárt holnap és tél

vadgesztenye fák napos, poros illata, ami még a zsebünkbe is beül, miközben dudorodik a dió, gesztenye (Márkus számára a gesztenye is, a mogyoró is adió, adió, dombon törik)

a keresztelői áldás s a befogadó békesség

a három lejért piaci öregasszonytól vett tökmag, amit megsütöttem, este, melegben, finoman pattogva duruzsol a család, Márkus a neki pucolt magokból is vonatot készít

a bölcsi, tér, meleg, kedvesség, gyerekek, ahová Márkus úgy szokott be, hogy két hétig csak olvasott az ágyában, most pedig reggel az első szava, ovi?

a sütőtök krémleves, amit a megvásárolnék hírdetésemre kölcsön kaptamért mentemben juttattak eszembe és ami aranykrémes finom lett

a waldorf bazár, ami Átúf és a gyerekek szerint, olyan volt, mint egy esküvő, mint egy jól sikerült esküvő, Márkus és Lililoli és Ágica és Pikete Pétike csak úgy dobták a hangulatot

az adventi koszorú, amit Átúf és Márkus készítettek és most a konyhaasztalon hirdeti, hogy vétkezik az, ki csak magának főz

a halottak napi hirtelen hazarucc, egyedül, fél-ve, visszarucc szívemben régi családom megerősítésével, barátok szeretetével, könyvek bátorításával, találkozásokkal, élőkkel, halottakkal, megérkezés egészen, az érzéssel, jó volt
otthon, de a legjobb hazaérkezni.

és akkor még meg sem említettem, hogy csak kicsit fáj a hátam, hogy, ha reggel besüt az ablakunkon a nap, a virágok csak úgy kéjelegnek az eleven fényben, hogy megértettem (végre, ennedszer, talán, remélhetőleg), míg csak úgy vagyok képes szeretni, hogy viszonzást várok cserébe, egyáltalán: valamit, addig csak egy piszkos kis kufár vagyok én is, egy rőffel se jobb, se hosszabb a Deákné vásznánál

andrásnapi köszöntő margójára

valahogy Mégiscsak Örkénynek volt igaza, amikor arról ír, hogy miért fölösleges újságot olvasni. mert, ha reggel elolvasom a Transindex hírfolyamának címeit, utána még a névnapi felköszöntésektől is elmegy az ember kedve, mert minek.

míg nem dolgoztam, tehát nem kellett gép előtt ülnöm, épp csak annyi időre ültem elé, míg megnéztem a leveleimet. most persze megnézem a híreket, egy-két blogot, hogy biztos legyek benne, elkámpicsorodom. aztán eszembe jut anyám, aki, amikor kapálni vitt bennünket, mindig azt mondta, csak az előtted levőt nézd, ne a sor végét, mert, ha mind a sor végét kémleled, sose leszel meg.

ugyanazt mondta, mint Momónak (Michael Ende) az öreg utcaseprő, csak az éppen előtte levő seprűhúzásra koncentrál, nem nézi az utca végét, mert akkor elfárad, kétségbeesik, elveszíti minden erejét, mert meggyőződésévé válik, hogy nem lesz ereje végigcsinálni. belégzés, lépés, seprés, kilégzés, ebben a ritmusban. és egyszerre mindig csak egy lépés. és a ritmus a saját belső ritmusa, nem lassan, nem gyorsan, mert mindkettő alatt elfárad, csak a saját belső ritmusra, ráérősen. és így tisztogatja meg naponta a hosszú, hosszú utcákat, végzi a dolgát.

nem tudtam idézni, mert Levi kölcsönkérte, de ajánlom mindnekinek, ezt a bejegyzést pedig mindenkinek, aki nem ér rá imádkozni, fohászkodni, erőt kérni, meditálni. mindenkinek, aki megijed a céltól, aki kétségbeesik attól, hogy messze van az út vége, vagy, hogy egyáltalán nem is látja az út végét.

belégzés, lépés, seprés, kilégzés.
there is no way to happyness, happyness is the way.

és akkor kívánok boldog névnapot minden kedves András ismerősömnek, s bár a magyaroknál nem szokás, csak, hogy visszarázódjam a munkahelyi hangulatba, köszöntöm az Andreákat is.

2010. november 29., hétfő

Kurta uelkámbekk bejegyzés a papnak (is)

mert milyen jó, hogy cikkcakkban nagyobb a valószinűsége nem csak a célba érésnek, hanem a találkozásoknak is, és a zsákutcákból is könnyebb kijutni. képzeld el, ha csak egyenesek lennénk s neadjisten párhuzamosak, jó sokat várhatnánk, míg valaha metszéspont.

így legalább többször is van esélyünk találkozni.
cikkcakkolj el egy teára, aztán leülünk, mert a tea tán nem szereti a cikkcakkot :)

tea. csend. borsó.
csendborsot törünk a tea orra alá :)

2010. november 26., péntek

nem akarok jó anya lenni

nem és nem. mert mit jelent jó anyának akarni lenni?

ha azt jelenti, hogy megfelelni egy külső elvárásnak, amit a társadalom, a konvenciók, a családi nyomás ránk erőltet, akkor azért nem. mert van, aminek amúgy is megfelelek, s van, aminek nem.

ha azt jelenti, hogy felállítok magamban egy mércét, egy csomó ideált, amiből aztán megalkotom a jó anya ideológiáját, akkor ez talán még az előzőnél is veszélyesebb, mert, mivel ezt magam alkotom, védem, szajkózom minden percemben, elvárom minden léptemtől, szeretném látni minden nyomomban, még ki se láthatok belőle, így aztán könnyen saját idea-teremtményem áldozatává válok.

és nem akarok olyan jó anya lenni, aki úgy mulatsztja el a jelent s vele kisgyerekét, hogy vigyázó szemét állandóan a majdani, felnőtt gyermekére veti. mert ő jobb akar lenni a saját szüleinél, majd ő megmutatja, nekik is, magának is, a világnak is, hogy milyen a jó szülő. neki, meglátja majd az egész világ, nem fog szemrehányásokat tenni a saját gyereke (mint ahogy, a legtöbb szülő teszi most is a saját szüleivel).

de. fog. lehet, hogy nem olyanokat, mint én teszek most az enyéimnek, hanem másokat. biztos, hogy fog. mert ilyen az emberi természet és egy bizonyos korig ennek meg is van a maga helye. és a szülőnek ilyenkor nincs más dolga, mint rákoppintani 2 éves, 2o éves vagy 4o éves "csemetéjének" orrára és emlékeztetni, figyelmeztetni, hogy ohó, nem te nemzettél, szültél engem, hanem én téged. még akkor is, ha ez neked nem tetszik. nem ítélkezhetsz fölöttem, nem kérhetsz számon semmit, nem vádolhatsz és oktathatsz ki. mérgelődhetsz és haragúdhatsz rám, az a te privát ügyed, de nincs jogod felülbírálni döntéseimet.

ezt régen nagyon jól tudták, mert ez a REND. ehhez nem kellett Hellinger, se író-olvasó találkozó, se atommag hasadás. de aztán a minden ember olyannak létezési jogát, amilyen, ebben a rendben, összetévesztették az egyformasággal s a kommunizmus, demokrácia és globálisan updated irányzatok és szervezetek jól kimosták az emberek agyát (vagy inkább szívét, lelkét), annyira, hogy Nyugaton, de lehet, hogy már nálunk is, már egy három éves gyerek azzal fenyegetőzik, vigyázz, mert kihívom a gyerekvédelmet. összemosódott szigorúság, agresszió, hatalmaskodás, nevelés. már senki nem tudja, mi micsoda, minek hol a határa.

nekem még annakidején mondta apám, ha okoskodtam, főleg, ha felnőttek dolgába akartam belekotyogni, hogy te gyermek vagy, gyapjat szarjál, s abba takarózzál. egyszóval, voltak dolgok, amikor nekem kuss volt. és kész. úgyanúgy, ahogyan van, amikor Márkusnak is kuss, és olyankor nem érdekel az eget hétfelé hasító bömbölése. nincs lelkiismeretfurdalásom, egy csepp se. és nem gondolok arra, hogy, ha most nem mutatok iránta enyhülést, akkor utálni fog. nocsak. ilyenkor ez is a természetes. utáljon kedvére és haragúdjon rám. mert én szeretem őt.


apakép, bár kicsit megfaricskáltam

szeretem őt, mint elsőszülött fiamat, mint idáig egyszülött gyermekemet, akire nagyon vágytam, azért is, hogy teljesebben átéljem láncszem voltomat, jelen-létemet, mert szüleimre visszanézve jobban látom, honnan jövök, gyermekemre nézve, jobban látom, merre tartok. hogy a legdirektebb módon adhassam át az örökséget. de nem ő az életem értelme. nem miatta és főleg nem általa vagyok. hogy mi az élet értelme, mondják meg azok, akik tudják, én csak azt tudnám felsoroni, hogy mi nem az életem értelme, és ugyanakkor kicsit mindegyik az is lenne. valami olyat sejtek, hogy az élet(em) értelme az élet(em) maga.

két idős férfit ismerek, akiknek legénykorban levő fiaik haltak meg. hogy akkor ők mit éreztek, nem tudom. csak azt látom, hogy gyermekük elvesztését képesek voltak elengedni. képesek voltak elengedni az elvesztést! azt, amihez az ember, birtoklási vágya miatt, az önsanyargatásig tud ragaszkodni. ezek az emberek kiterjesztették életüket nagyon sok fiatal fele. képesek voltak igent mondani az örök lüktetésnek. szembe tudtak nézni azzal, ami történt velük. tudtak gyászolni, amikor a mély gyász ideje volt, és tovább tudtak lépni, amikor másnak jött el az ideje.

a gyermek, ha másra nem is, de az elengedéshez hozzá tudja szoktatni a szüleit, akik, ha minden jól megy, előbb jutnak a mindent elengedés kapujához.

nem akarok jó anya lenni, mint ahogy nem akarok rossz anya lenni se (egykutya), hanem, többek között, szeretek anya (is) lenni, mégha sokszor el is veszítem a fejem, és sírok, kiabálok, elfáradok, jön, hogy világgá menjek, kétségbeesem, elbizonytalanodom, (f)élek.

és úgyis csak az számít, amikor szeretek.

2010. november 21., vasárnap

Bartók drága románjai és egyéb erdélyiek

Mert úgy vagyok székely-magyar, hogy közben óhatatlanul román is, zsidó is, cigány is, szász is. Nyugodtan lehet engem lerománozni, lezsidózni, legcigányozni és, bár érdekes, hogy a szász nem lett pejoratív, de attól még le is lehet szászozni, ha valakinek úgy esik jól. Mert gyerekkoromban belém ivódtak román, zsidó, cigány és szász emberek. Mert már akkor másságuk nem minuszt, hanem pluszt jelentett számomra. A plusz a titokzatosság, az idegenség volt, ami fele gyermeki kiváncsiságom is űzött. Anyám segítőkész román munkatársnői sokszor segítettek élelemhez, amikor a sors nagyon furcsa fondorlatai folytán, alig jutott volna valami. A falu, a környék orvosa zsidó ember volt, már akkor öreg, amikor én még gyerek. Nemrég halt meg, utolsó napjáig praktizált. Az őt ismerők számára ő volt az Orvos, nem csak azért, mert hajszálra pontos diagnózist állapított meg, műszerek nélkül, hanem, mert olyan orvos volt, aki elsősorban ember, mindenkivel. A cigányok is állandóan járták házunkat, a falusi család üveget, dögött gyűjtött, a szomszéd falvak asszonyai, emberei az erdő kincseivel látták el az elbutult, ellustult, a kincsek begyűjtésétől kényeskedve ódzkodó falusiakat. Hoztak, hoznak gombát, bogyókat, peccset, fonott kosarat, lábtörlőt. Volt osztálytársaim közül az egyik, aki, ha összefutunk, őszintén érdeklődik hogylétem iránt, mindezt olyan ragyogó szemmel és szívből jövő kedvességgel, hogy jön, hogy megköszönjem ezt neki, az a volt cigány osztálytársam, akivel, osztályismétlései miatt, csak egy évet voltam osztálytárs. Félig szász barátnőm pedig mindennapi kenyere volt gyerekkoromnak, kedvenc szórakozásunk volt beülni a poros, omladozó sópba és a deszkák résein beszüremlő titokzatos fényben suttyomban asztalt teríteni a régi, gyönyörűen megmunkált szász porcelánokból, amit ott őrízgettek, ki tudja, mi végett. Vagy forgatni a cirkalmas, gót betűkkel írt száz éves könyveket.

Tessék engem lemindennemzetezni, bóknak veszem.

Ezek után már nyugodtan írhatom, hogy tegnap este a kolozsvári néptánc fesztivál keretében zajló előadáson nagy örömmel töltött el, hogy pont a bihari román népi táncokkal kezdődött az előadás. Felujjongani, hogy időm, mint égen a csillag, itt vannak bizonyítékként ezek az öreg táncosok, akik már nem szerepelnek, nem bizonygatnak, nem akarnak táncukkal semmit, tánccá válnak, amikor táncolnak, csujjogatássá, amikor csujjogatnak. S a néző, ha nem ügyel, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy valami szent időben van, a ráérősen kijárt, módjával kilépett lépések idejében, a rend, a férfi és női egymásbafonódás ősi rendjében. Erdély nyugati határától a keleti határig, ismerteti a bemondónő a programot. Piros, fehér, fekete, ízzik a sok, harisnyán, csizmaszáron kivörösödött férfitenyér. Piros, fehér, szivárvány, libben a sok pántlika között a csipkehabokat felvillantó, mindenféle színben pompázó szoknya. Szilágyság, Kalotaszeg, Mezőség, Keresztúrszék, Gyimes: Erdélyi körút tánc-tájegységekben. A gyimesi öregek, mintha csak előkészítették volna a színpadot és a közönséget Berecz András számára, aki ezúttal azzal a mesemaggal érkezett, hogy mindenféle görbeség az ő helyén jó. Jó a görbeség a két egymásba hajló öreg testben, az öregemberében, öregasszonyéban is, amelyek így együtt egy önmagát forgató kancsót formáznak. Jó a görbeség a huncut beszédben is, amellyel úgy mondod ki az egyeneset, hogy azért nem vernek fejbe. S ha igaz az, hogy cikkcakkban haladva nagyobb az esély a célba éresre, mint hogyha egyesen haladsz, hát akkor azt hiszem joggal állíthatom, hogy a cikkcakk Erdélyi körút is, Berecz András kacskaringós történetei is a közönségben célba értek.

Anya mesél a lélek szeméről

A város helyén most már erdő áll, benőtték a sötétzöld, titkokat takargató fenyőfák. De régen, amikor még szépen rendbentartott kertek fái sugdolóztak egymással azon a helyen, egy város élte ott virágkorát. Bőségben, jó kedvben és békességben éldegéltek a városlakók.
A város főterén egy nőalakot formázó szobor állt, rajta száz, szépségesen megmunkált, sziporkázó kristályszemmel. Még a sarkán is szemecskék ragyogtak. A szobor emberemlékezet előtti időkből származott és az emberek úgy hívták, Tisztánlátó Lélekasszony. Ha valaki megharagúdott a szomszédjára, féltékeny lett a feleségére vagy férjére, megverte ártatlan gyermekét, vagy valamilyen rossz gondolat keringett egész nap a fejében, nehéz érzés hasogatta a szívét, fekete bánat nyomta a mellét, este a Tisztánlátó Lélekasszony szobránál keresett menedéket. Ha sikerült, elmondta szóban is a bánatát, de legtöbbjüktől csak annyira tellett, hogy sóhajtások közepette lefeküdtek a szobor talapzatára. Amit ezen az éjszakán álmodott a bajba jutott, arra reggel már nem emlékezett, de amikor felébredt és fejét feltartva, derekát kihúzva, könnyű léptekkel elindult hazafelé, mindig tudta, mit kell tennie, kihez, milyen szavakkal kell fordulnia,.
Egyszer azonban valakinek az fordult meg a fejében, miért is menjen ő minden bajával a Tisztánlátó Lélekasszonyhoz, inkább hazaviszi egy szemét, úgyis marad neki még elég, s amikor szüksége lesz rá, beteszi a párnája alá. Ahogy elgondolta, úgy is tett. Csakhogy, amikor éppen javában véste ki a szemet, észrevette őt egy ember, s annak sem kellett sok noszogatás. Nosza, pillanatok alatt széthordák a szobor szemeit. Már csak egy szeme maradt, az, amelyik a homloka közepén ragyogott. Próbálták azt is kivájni, de senkinek sem sikerült, bárki akart hozzáérni, rettenetesen megégette a kezét.
Teltek a napok, hónapok, de még egyet se fordulhatott az esztendő, híre-hamva nem volt az egykori virágzásnak. Hiába őrízgették, tartották nagy becsben a megkaparintott szemeket, olyan háziasszony is volt, aki megköpdöste, úgy sikálta, hogy hátha visszacsalogathatja magához elcsatangolt férjét, semmi nem használt. Ha betették a szemet a párnájuk alá, legfeljebb rémálmaik lettek s reggel fáradtabban, kétségbeesettebben keltek, mint ahogy lefeküdtek. Akinek pedig nem jutott kristályszem, minden úton-módon megpróbált szerezni egyet, ez lett minden kívánsága, minden vágya.
Csak egy kisfiú volt, aki nem áhítozott kristályszem után. Már csak az anyukája élt, aki súlyosan megbetegedett és senki nem akart segíteni rajtuk, mindenki éppen szemvadászattal volt elfoglalva. Ahogy bánatosan rótta az utcákat, véletlenül Tisztánlátó Lélekasszony elé ült le megszusszanni. Sirdogálva gondolt azokra az időkre, amikor még a száz kristályszem világította be a városlakók életét. Most csak felfordulás, rendetlenség, acsarkodás és veszekedés tülekedett elő minden házból. A kisfiú fázósan összekucorodott és álomba sírta magát.
Reggel kiáltozásra ébredt. Emberek vették körül és ki ijedt, ki csodálkozó, ki bosszúskodó képpel az ő homloka felé mutogatott. A szem, az utolsó kristályszem, hallotta mindenfelől. Hátranézett Tisztánlátó Lélekasszonyt keresve, de annak már csak hűlt helyét láthatta. Senki nem tudja, hová tűnt a szobor, hogyan került bele a kisfiú homlokába a kristályszem. Másnap reggelre a kisfiú is eltűnt a városból, anyukájával együtt.
Öreg emberektől hallottam, hogy amikor valaki valami nagyon rosszat tesz, érez vagy gondol, olyat, amivel másokat megbánt, de ezt aztán tiszta szívből meg tudja bánni, azon az éjszakán a kristályszemű kisfiú őrködik álma felett.

Bak Sára lélekszeme

2010. november 19., péntek

the beauty and the vanity



Zsolt rólam készített képeivel csak az a bajom, hogy az első érzés, amely elönt, amikor először megpillantom őket, a rettenetes hiúságé. Csak úgy pillogtatok, miközben bámulom a képeket és éppen csak nem sóhajtozom azon, hogy én milyen szép vagyok. A hangsúly az első pillanatokban csak és kizárólag az ÉN gyöngyörűségességemen van. Aztán kezdem látni benne Zsoltot, a helyzetet, amelyből lett, az úgymond háttértörténetét és sajnos csak jó sokára tudok elszakdni annyira tőlük, hogy már ne felhabzsolni akarjam ezt a szépséget, mintha csak visszagyúrni magamba, magamévá tenni azt, ami belőlem is, hanem csendesen ülni előtte és látni azt, ami: a kép szépségét, letisztultságát, csendjét, elevenségét, melegét. Csak ekkor kezd igazából hatni rám a kép. Addig csak zsongok.



Mielőtt ismertem volna Zsoltot személyesen és készített volna rólam képeket, az első érzés a mohóságé volt, ugyanaz, mint amikor Móni kiszedte csempéit a kemencéből, magamhoz, magamba ölelni az egészet, belepréselni vércseppjeimbe, hogy el ne vesszék belőlük semmi, disznók elé ne kerüljenek a gyöngyök.
Úgy látszik, nem volt elég feladat a mohóság érzésével megküzdeni, megkapta az egom ráadásnak a rettenetes hiúságét is. Gondolom, remélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, vannak még páran, akik, ha nem restek, nyakoncsípik erős narcisztikus hajlamaikat. Műalkotásban vagy a fürdőszobában tükröződő képük láttan. Vanity, vanity...

2010. november 18., csütörtök

másodperces

nem tud nem fájni, amikor azt látom, inkább választjuk a haragvó gyűlölködést, mint a szerető megbocsátást.

gondolom, mert az előbbi hirtelen energiabombát ad, a pusztító erő energiáját, míg az utóbbi lassabban hat, más idő szerint működik, nincs türelmünk kivárni.

2010. november 16., kedd

Entah dek keruan aku..., avagy amiért ha online is, általában invisible

szia edo 9:34 AM
mit csinalsz? 9:34 AM
hogy vagy? 9:34 AM
Entah dek keruan aku... 9:35 AM
leforditod legyszi,ha tudod 9:35 AM


hat leforditanam, ha tudnam, mit jelent. milyen nyelven van? 9:36 AM
dolgozom, amugy 9:36 AM
csak a yahoo messen tartom egyelore a kapcsolatot a fonokcsajjal 9:36 AM


azt hiszem holland 9:36 AM
vagy nem is tudom pontosan 9:37 AM


hat van egy rossz hirem, keves nyelven beszelek, hollandul semmikepp

2010. november 14., vasárnap

a nő helye

nőként létezéseim, vagy legalább kisérleteim egyik legfájdalmasabb döbbenetei közé az tartozott, hogy na, ennek a pasinak az életében sem állok az első helyen, autó, sör, foci, buli, haverek, net, tévé, meló, alkotás, magány, gyerek, ősök, stb. mögött állok. ettől mindig rettenetesen ideges lettem. mert, mint minden nő, a legeslegelső helyen akartam állni. s mivel legtöbbször csak linearitásokban tudunk gondolkodni, ez pedig versengést implikál, persze, állandóan csak a görcs meg a hajsza, azért a hőn áhított első helyért.

egyszer aztán valaki felkínálta. beszarva utasítottam vissza, ó, nem, köszi. akkor csak sejtettem, hogy ez valami beteges valami, azóta már láttam több kapcsolatban, hogy ha a férfi a nőt próbálja arra a legeslegelső helyre póckolni, mindegy, hogy ez a nő a felesége, szeretője, kománéja, lánya, borja, malaca vagy csak valami ideál, ott valami gyerekkori, az anyával megszakadt vagy ellehetetlenedett, szeretetlen helyzetet próbál helyrehozni, helyettesíteni.

egy nő élhet úgy, hogy legintenzívebben a szeretett férfi fele sugározza figyelmét és képességei szerinti ragyogását, melegségét, mert a nő az örök termékenyülő, aki a termékenyítőre vár.
a nő akkor a legszebb meztelenül, ha a férfi nézi.

ezek szerkezeti különbségek. egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. egyszerűen csak másak vagyunk, másképp működünk nők és férfiak. csak a célunk ugyanaz: szeretni szeretnénk. elsősorban az életünket, amelyet nem kértünk (vagy igen? :-/ ), s amelyet alkotunk minden leheletünkkel, érzésünkkel, gondolatunkkal. s aztán kit, ahogy programoztak, ki inkább az érzései által, ki pedig inkább a gondolatai által.

az utóbbi időben csak úgy csurgott ki belőlem a sok érzés, a legváratlanabb pillanatokban (szégyellem megírni hol, kik előtt) még el is bőgtem magam. amikor egy régi, férfibarátomnak meséltem erről, azt mondta, hagyj békét, Edó, olyan szeretnél inkább lenni, mint én?

nem. nem szeretnék. vagyok, aki vagyok s konty.
(a kovácsoltvas korlát szép cirkalmai között ezüst pókhálószál lipinkázik a novemberi sziporkában. rugalmasan, fényesen, egyszerűen. még a felé szálló kávé gőzétől sem akar semmit)

2010. november 5., péntek

meghalósulás

Vasárnap reggel Márika néni teljesen áttetszővé vált. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy ő már életében olyan áttetsző volt, hogy mellette az istenek ártatlansága csak pletyka. Biztos vagyok benne, hogy nem volt neki gond a majdnemből a teljes(en)be átlépni.

tehetetlenség versus tehetség

egy korábbi bejegyzésem címe az volt, mert verset írni akárki tud
ezt egyszer akkor mondta nekem, amikor valakinek a verséről áradoztam, hogy milyen szépek, és akkor azt a választ kaptam, hogy jaj edó, hát verset írni akárki tud
ez azóta is ott van bennem

főleg, ha valaki azt mondja, jól írsz, még írjál, mikor írsz még, várom...

hol vagyok én már attól, hogy jól vagy rosszul írok, hogy olvasnak vagy nem olvasnak, hogy publikálok vagy csak a fejemből nyomom ki a soha el nem hangzót, bele egy sóhajtásba, egy fecnire, egy blogba, egy semmibe...

mert mindenki születik valami tehetséggel, én talán azzal, hogy jól írok, de az is lehet, hogy rosszul, csak jól olvasnak, és az igazi tehetségem a tusrajz lett volna, amit eltussoltam és aminek, most úgy érzem, már vége

és mit ér a művészet, ha az életed nem tudod megalkotni?
van-e hitele egy műalkotásnak, ha az élet, ami létrehozza, hiteltelen?
a műalkotás a fölöslegből születik, legtöbbször a fájdalom túlcsordulásából
miért kell fölöslegnek lennie? miért nem elég az ELÉG?
oldhat-e a TEHETség a TEHETETLENségen?

mert most csőd és passz és káosz és kő vagyok.

születhet-e rend a káoszból, csend a zajból, szeretet az utálatból, élet a halálból?

túl messzire gondolok.
elég, ha most azt érzem, szeretek.

2010. november 4., csütörtök

rosa liksom és az anyatej

Rosa Liksomról akartam írni, arról, hogy mennyire nem estem hanyatt tőle, bármennyire is illett volna. Aki egyébként világhírű finn író és vizuális művész. De hát írjon róla az, aki hanyatt esik tőle, úgy, hanyatt esve. Az, hogy én Nem írok róla, számom/dra mindent elmond.

Van ennél sokkal meghatóbb dolog. Mégpedig az, hogy, bár februárban abbahagytam a szoptatást, cseppnyi tejem még mindig van. Ez vajon mit jelent?

Hogy eszkimó nő vagyok? Régen az eszkimó nőknek egész életükben volt tejük, bárkit, gyereket, nőt, férfit megszoptathattak.

Hogy a testem az egyik legszebb dolog után sóvárog, ami csak megeshetett vele anyai testként?

Hogy jól tejelő tehén vagyok?

Hogy mégse vagyok stresszes?

Hogy szeretek?

2010. október 22., péntek

nyúúúl



rajzolta egy korai művészúúúr (reggel fél hétkor, a konyhában, 2,4 évesen)

2010. október 21., csütörtök

bogárszemmel


centrum


fátyol


drága


fátyol


centrum

Anya mesél a körről

Meseországban volt egyszer egy város, amit úgy hívtak, Orr város. Ebben a városban a férfiak lógó orral jártak, a nők pedig fenn hordták az orrukat. A város fő törvénye az volt, mindenkinek kötelező az orrolás. Ha valakinek ez nem tetszett, az felhúzhatta az orrát vagy orrot mutathatott. De a legnagyobb baj az volt, hogy mindenki ment a maga orra után. Ennek pedig hatalmas felfordulás lett a vége. Az emberek nem beszélgettek egymással, már észre sem vették embertársaikat, hiszen a férfiak földre szegezett tekintettel loholtak lógó orruk után, a nők pedig az eget kémlelve igyekeztek minél magasabban hordani az orrukat. Ha néha a nagy lótásban-futásban egymásba is gabalyodott két ember, gyorsan rájöttek, kettesben nem lehet olyan jól rohangászni, mint egyedül, főleg, hogy hol ide, hol oda rángatták egymást.
Egyszer aztán Száj város lakói egy óriási mézesbödönt küldtek ajándékba Orr város lakóinak. Nosza, szimatot is fogott mindenki, megrohamozták a mézesbödönt. Lett nagy tülekedés, csiricsáré, hercehurca. Addig lökdösődtek, hogy a végén kezdték orrba-szájbavágni egymást, igazi csetepátét rendeztek. Karmolták, harapták egymás orrát, pedig ez már főbenjáró bűnnek számított Orr városában. A mézcsata hevében a mézesbödönt is szétverték, a méz pedig mindefele szétfröcskölt. Lett erre olyan kavarodás, amilyet még nem látott egész Meseország, talán még te sem. Volt, aki csurom méz lett, megint mások el akartak futni, de, ahogy megpróbáltak utat vágni maguknak a verekedők között, egymáshoz ragadtak a kezek. Itt is, ott is kis körök alakultak, s ahogy ráncigálták egymást, hol jobbra, hol balra, forogni kezdtek. És a forgással haladtak is valamerre, de hirtelen már senkinek sem volt semmi sürgős dolga, elmúlt a loholhatnékja.
Nem tudják ma sem, hogy a méz illatától-e, vagy a forgás közbeni szédüléstől, de egy idő után a férfiak kezdték felemelni a tekintetüket, a nők is lejjebb hajtani a fejüket, míg egyszer csak találkoztak a tekintetek. Lám, lám, ez a Fitos kisasszony nem is olyan rátarti, mint amilyennek hittem, gondolta Uborkaorr. Csőrike kisasszony pedig Sasorr úrról állapította meg, hogy nem is néz ki kevélynek, sőt, egészen jóvágású fiatalembernek tűnik. Még a vén Vasorrú Bábát is kiszemelte magának az öreg Borvirág. Igaz ugyan, hogy öregecske már és térdig ér az orra, de hát én sem vagyok már olyan fiatal, gondolta magában és igyekezett jó nagyokat kacsintgatni a Bábának, nehogy még kétfelőlről elkapkodják a legények.
Addig-addig forogtak, hogy a méz lekopott, este lett, szerre mindenki hazapenderedett. De már senkinek se esett jól egyedül sirülni be a kapun. Így aztán sokan már pitymallatkor elindultak otthonról, ezúttal nem az orruk után, hanem a szétvert mézesbödönhöz. Úgy tettek, mintha csak véletlenül járnának éppen arra, aztán ugyancsak véletlenül beletenyereltek a bödön alján maradt csuromnyi mézbe. S mintha csak balesetből, megfogták egymás kezét, újra forogni kezdtek, együtt, körben, a körhöz pedig mind többen csatlakoztak. Hogy valami kucifántosság volt a dologban, azt már abból is lehetett sejteni, hogy Fitos kisasszony azon a reggelen egy csudaszép pörgős szoknyában illegette magát, nyújtogatta mézes kis kezecskéit Uborkaorr felé.
A napokban meghívót kaptam Vasorrú Bába és az öreg Borvirág lakodalmára. A borítékon, csudák csudája, nem Orr város, hanem Körváros neve olvasható. Gondolhatjátok, micsoda kedvem kerekedett. Elő is kerítettem piros pörgős szoknyámat s el is karikázok megnézni, hogyan sirítik, forgatják egymást Körváros táncoskedvű leányai, legényei, öregecske emberei, asszonyai. Ha nem hiszed, kettőt tehetsz: húzd az orrod, vagy jer velem.

(az éjszaka írtam és nem álltam meg, hogy ne biggyesszem ki. Majd csatolom Sára rajzát is).

2010. október 17., vasárnap

mert verset írni akárki tud

Régebb eltöprengve hallgattam leányismerőseim beszámolóit, akiket, ha csak egy kicsit is ügyesek és csinosak voltak, állandóan feleségül kért valaki. Engem meg soha senki. Egyszer egy férfiismerősöm meg is jegyezte (nem kevés iritáltsággal a hangjában), hogy mit is képzelek, hiszen közismert dolog, hogy vannak nők, akik feleségnek valók, és vannak, akik nem. Ahelyett, hogy adtam volna neki egy jó nagy pofont, inkább ezen is eltöprengtem. Eredményre, véglegesre, természetesen nem jutottam, hogy kit, miért, mikor kérnek feleségül.

A napokban ismerősök esküvői fényképeit néztem meg. Azon kaptam magam, hogy szánakozom rajtuk. Nagyon szépek voltak, mindketten, olyanok, amilyeneket a holywoodi filmek reklámoznak. Tényleg. Amikor a szánakozás érzésén kaptam magam, jól meglepődtem. A meglepődést pedig tudatosodott elborzadás követte. Felfogtam, talán először, hogy, ha az emberek tényleg szeretnék egymást és még lenne hitele, tett értéke az eskünek, akkor nem esküdnének arra, hogy társukat sem boldog, sem boldogtalan állapotában soha el nem hagyják. Mert mi van, ha a társ attól boldogtalan, hogy egyszerűen nem tud egy idő után a másikkal élni. Akkor, ha az, akivel nem tudnak élni, tényleg szereti a társát, elengedi őt. És szívéből kívánja, hogy a másik találja meg a lelki békéjét. De, ha valaki számára még szent az esküszó, akkor ezt nem teheti meg, mert megfogadta, hogy soha el nem hagyja. Micsoda konfliktushelyzet, görög drámába illő. Legtöbbször, persze, ilyen esetekkel nem találkozunk, hanem olyanokkal, akik el sem gondolkodnak azon, amit az eskütételkor mondanak (mert úgyse az a fontos, hanem a ruha, az ajándékok, a fotóalbum, a kirakat, egymás túlparádézása), így aztán miért gondolkodnának rajta, amikor válnak. Így aztán el se borzadhatnak. A válás amúgy sem az önvizsgálat ideje, hanem a civodásé, a sértegetésé, a vádaskodásé, mindent a másikra kenésé és osztozkodásé.

Pedig erre kellene a papnak vagy hivatalnoknak felkészítenie az ifjú párt. A sok boldogságot kívánságok helyett azt kellene mondania annak, aki igazán jót akar, hogy aztán vigyázzatok, bár egymás szemét ne szedjétek ki. De ez tabu. Erről nem szabad, lehet beszélni. Arról, hogy az együttélés akkora feladat, hogy soha nem sikerülhet. Nem egy olyan dolog, amit be lehet fejezni és azt mondani, hogy na, ez sikerült, ezt letudtam, megvan, kész. Mert az valami olyasmi, amivel állandóan csak próbálkozhatsz. Csinálva éled és újrakezded nap mint nap. És a jó hír az, hogy úgyse tudhatod soha, ki az a másik, akivel együtt élsz. Titok és kifürkészhetetlenség marad akkor is, ha hetven évet éltek együtt. Ennek felismerése és elfogadása lehet az, ami felszabadíthatja a másikat csökönyösen megismerni akarás megnyomorító ambiciózusságát. Megállíthatja a közönyös legyintést, amellyel egy idő után a házastársak elintézik egymást, mondván, jól ismerlek, ezáltal elvágva minden utat a másikhoz való közeledéstől, hiszen az, amit jól ismersz, nem más, mint a másikról a szívedben megkövesedett kép. A rögeszme.

Unalom, kiábrándulás, csalódottság és komiszságig menő hatalmi játszmák drámái követik a ruhakölteményeket, az esküvői happyendeket. Sorra lerombolódnak az illuziók, nem tudunk mit kezdeni a nyakunkon maradt elvárásainkkal, keressük a másikban a hibát, hogy legalább a vád dühével kiereszthessük a gőzt, vagy magunkban (jó kis egohízlaló, nem, dehogy hibáztatom a másikat, hiszen velem van a baj, én tökéletes kis mártír). Aztán egy idő után valamelyiknek bejön a képbe egy harmadik (vagy nem), nem bírja már ezt a látszatházasságot, újra házasság vagy kapcsolat, mindegy, kezdi előlről.

Rettenetes, mi? Csak meg kell nézni a statisztikákat, amit egyfolytában nyomnak az orrod alá.

Hogy mi a teendő? Azt én sem tudom. De az egyik nagy csapdát abban látom, hogy az emberek fejében olyan idétlen gondolatok, fogadalmak vannak, mint, majd én boldoggá teszlek, vagy olyan vágyakozás, hogy a másik teszi őt boldoggá. Amíg ezzel nem számolsz le, addig, ahogy valaki szépen mondta tegnap este, nem tudsz kiszállni a körhintából. Állandóan szédült vagy, hányingered van és fut körülötted a világ. Senki nem tud téged boldoggá tenni, senkit nem tehetsz boldoggá. Manipulálhatnak a saját vagy mások feléd sugárzott érzelmei, kaphatod csokorban a vattacukrot, de boldogságot nem kaphatsz. Nagy magányosság fog most el? Elsőre talán igen, de nem kell ettől a nagy magányosságtól megijedni. Ez az igazi ajándékunk, amit születéskor kaptunk. Ez a mi terünk, a mi időnk, a mi életünk, a szuverénitásunk, ahová az énünkön keresztül jutunk be, az igazi szabad országunk. Micsoda megkönnyebbülés nem kiszolgáltatottnak lenni, nem függni mások szeszélyeitől, érzelmeitől, kényétől-kedvétől, nem állandóan azért izzadni, hogy megfeleljünk, egyszerűen csak lehetünk. És a társad is lehet, az ő szuverén országában, élete teljes titokzatosságával, mindennapi újjászületésében. Virulhat és virágozhat és gyümölcsözhet vagy hervadozhat kedvére és te nem beavatkozni akarsz állandóan és belenyesni ollóddal, hogy saját ízlésed szerint alakítsd, hanem tanuja lehetsz annak a csodának, ami melletted történik. Addig, ameddig. És nem, ez nem közönyt vagy érdektelenséget jelent, hanem a másik tiszteletét. Ha kiszolgáltatod magad a másik kényének, kedvének, akkor sem magad, sem a másikat se nem szereted, se nem tiszteled. Akkor csak megfelelsz annak, amit belédneveltek, így és így viselkedik egy asszony, egy férfi, stb.

Hogy ez hogyan sikerülhet a mindennapi életben? Ritkán, legalábbis az enyémben, de, amikor sikerül, akkor igazi kegyelmi állapotban részesülök. És ezt már semmi kincsért nem adnám, főleg az őrült szerelmi hevekért nem (amik nagyon jók, hogy voltak és kell is legyenek és az a jó, ha akkor vannak, amikor az idejük), mert az aztán az igazi elmezavar és rabság. És főleg azért nem, mert ilyenkor érzem a másikkal a legmélyebb egységet, azonosságot az örök megismerhetetlenben, az örök csodában.

Mónikiállítás post poszt a csudálatos buzgóságokból

belehalni a bigottságba vagy inkább a kurva életbe

Tegnap este, miután bejelentem a barátnőmnek, hogy ma is nála alszom, teljesen kitárom magam az eső szelétől hűvösödő estének, a susogó, zörgő szőlőlugasnak, a pihenő kutyák lustán minket leső tekintetének, Mukimacska szertelenkedéseinek, a nekünk jutó darabka városi égnek, barátnőm már ismert, soha meg nem únt szavainak.

Vallásra terelődik a szó, barátnőm szavai elerednek, körém gyűlnek, lubickolok.

Nem járok templomba, se gyónni. Nagyanyám miatt. Amikor meghalt, a temetésén a pap ahelyett, hogy pár jó szót szólt volna róla, olyan hülyeségeket beszélt, hogy rossz katolikus volt, meg nem volt templombajáró és hogy pokolba kerül valami fekete menyasszonyok közé, brr, tiszta hülye volt. S nekem olyan rosszul esett, hogy az én drága nagyanyámról, aki olyan szépen élt és volt egy kis oltár a feje fölött és ott imádkozott, ilyeneket mondott. Ezért nem megyek többet, vagyis megyek, de csak amikor én akarok, amikor úgy érzem, de rá se nézek a gyóntatószékre. Én is olyan vagyok, mint nagyanyám. Ő is megmondta valamelyik papnak egyszer, hogy ő egyenesben van Istennel, nem kell járja a házát, hogy vele találkozzék.

Ezért is maradt életben, a tizenhatodik, vagy tizennyolcadik gyerek volt, már nem is tudom, mert dédnagyanyám gyártotta őket halomra. De, mivel fanatikus volt, állandóan vitte őket a templomba, mindegyiket, télen, nyáron, hidegben, melegben. És szerre kapták a tüdőgyulladást és haltak bele a templombajárásba. Csak négy fiútestvér maradt életben és nagyanyám. Mert ő visszautasította a templombajárást. Nézegette magát a tükörben és festette magát, dédnagyanyám szidására pedig azt vágta vissza, hogy mit akarsz, hogy én is ott haljak meg, mint a többiek, inkább kurva leszek.

Nem lett kurva, hanem életet adó, mentő anya. És dacának hála, nekem is jut bőven belőle.



Jutkanéni, a közbelső láncszem


Miért nem lehet minden öreg olyan, mint Jutkanéni, sóhajtott nagyot fiatal kis baratnőm, amint kisétáltunk az utcára. Miért is nem? Mennyivel jobban éreznék magukat bőrükben a fiatalok, ha legalább minden családban lenne egy jutkanéni. Mivel ő már hazautazott és blogot legközelebb nem tudom mikor kap (ő nyomtatott formában olvassa a blogom), nyugodtan írhatok itt szépeket róla. Habár lehet, hogy Vásárhelyt még több a blogos pletykás, mint falumban.

Jutkanéni a maga hatvanvalahány évével olyan természetesen tud bármilyen fiatalokból összeverődött társaságban jelen lenni, hogy, mégha azok, akik nem ismerik előre el is csodálkoznak azon, hogy mit is keres ott, pillanatokon belül elmúlik frusztráltságuk, feszélyezettségük és már csak az jut el hozzájuk, hogy egy jókedélyű, derűs emberrel több van a csapatban.

Jutkanénit is megtáncoltatta az élet, mint mindenkit. De jó tánctanárja volt, így aztán szépen tudta járni élete táncát és ropja is mind a mai napig.

A háborús jelenet is megtalálható történetében. Édesanyja két kislányával menekül az utcán, lebombázták a házukat, mindenük odalett, férje a fronton, senkije, semmije élete és két kislányán kívül. Meglátja a menekülő anyát egy szász asszony és menedéket nyújt a szétbombázott családnak. Telik az idő, férjéről semmi hír. Aztán, egy napon szembetalálkoznak az utcan. A férj megérkezett, látta a szétbombázott házat, a család sehol, azt hitte, odavesztek, bánatában, apróka reménnyel a szívében elindult felkutatni őket, vagy világgá. Ekkor futottak össze az utcán. Véletlenül?

Az élet a legnagyobb érték, tanította gyerekeinek az anya, az élet, a szeretet, hogy ott legyetek egymásnak, törődjetek egymással. Semmi más nem számít.

Aztán felnőttek a lányok, gyerekeik születtek. Nagymama meseházában, udvarán tanultak élni az unokák.

Jutkanéni egy tanácsot adott a lányának, s jót: ne legyen könnyű életed, de legyen szép. Ne járj úgy, mint én, hogy utáltam a könyvelést, mégis egész életemben azt gürcöltem. És amikor látta, hogy lánya egész nap úgy rajzol, mint egy megszállott és még ügyesen is csinálja, művészeti iskolába járatta.

Aztán ez a kislány is felnőtt. Nehezen értette meg, hogy mi történik vele, körülötte, benne. Miért olyan nagyon, más, mint a többi, lerí róla egy kilóméterről, hogy valami nincs rendben vele, hogy sehogy se tartozik a társaságokba. Hát jó nagy bökkenője volt, hiszen őt élni tanították, nem haldokolni, alkotni, nem dobozolni, bátran szeretni merni.

Mi lesz velem, tűnődött az egyetem befejezése után támadt légüres térben. Mihez kezdjek magammal, miből éljek meg? Abból, amiből eddig is, ami eddig is éltetett, ragyogta be fejét a gondolat, nagyanyámból, abból az örökségből, amit ránk testált. És tisztulni, egyszerűsödni kezdtek csempéin a képek. Előcsalogatta az agyagból, a festékekből gyerekkorát, a nagyszülők házát, a tulipánokat, a láthatatlan Istent, az eget, csillagot, madarat, Erdélyben gyökerező fákat, szülővárosa házainak színes csempékkel borított homlokzatát, egész valódi világát.

És ez a világ annyira csábítóan ragyogó tisztaságról szól, annyira az életről, annak magától értetődő egyszerűségében, hogy nem lehetett nem észrevenni. És gyűlni kezdtek Móni köré (mert róla van szó) az elevenszemű emberek.

Élete továbbra sem könnyű, de szép, és ezt sem Jutkanéni, sem Móni nem bánja, sőt, még a kutya sem, vagy inkább kutyák sem, mert befogadott kettőt, anyát és lányát, akik sintérek elől menekültek az utcán.

2010. október 13., szerda

Ligeti, a kecsketej, a világvallások és a világrend(etlenség)

a katolikus csinálja
a református tudja
az unitárius sejti
a buddhistának fogalma sincs

ennek alapján hol ilyen, hol olyan vallású vagyok. s ahogy itt ülök és gondolkodom azon, hogy most hol állok (most ülök vagy állok?), úgy látom, hogy gyerekkoromban csináltam, későkamasz-korafiatal koromban tudtam, fiatal koromban sejtettem és most fogalmam sincs
semmiről
mindenről
a munkáimat is így végeztem, ebben a ritmusban, mindegy, hogy fizikai vagy szellemi
még a főzéssel is így vagyok, nekiállok csinálni, persze, tudom, hogy mit, aztán kezdem sejteni, hogy mi lesz belőle, míg végül már fogalmam sincs, hogy mit eszem (ezért nem receptbe írható egy ételem se, mert még nekem se sikerül soha kétszer ugyanaz)

Ma reggel:
befejeztem a Ligeti könyvet (Eckhard Roelcke: Találkozások Ligeti Györgyyel, Beszélgetőkönyv), főleg azoknak ajánlom, akik, a könyv vége felé vallottakkal hasonlóan gondolkodnak:"Esztétikai hozzáállásom az, hogy nincs semmilyen dogmám, semmilyen általános elméletem, hanem vakon tapogatózom előre. És azt sem tudom, hogyan és hová vezet ez az utazás tovább."

a bölcsiben a tejekről beszéltünk. Márkus kecsketejet iszik. A dadusnak a háziorvos megtiltotta, hogy házi tejet adjon a gyerekeinek. Csak a legsoványabb bolti tejet ajánlotta. Én bivalytejen nőttem fel, mint a falunkban nagyon sokan, olyanok is, akik aztán az öregségbe haltak bele.

olvastam egy köremailt (amit sose szoktam, mindig startból törlöm, de ma ezt valamiért mégis), felért egy öt órai híradóval (még jó, hogy nincs tévénk), a világ-globál-gazdasági-népességi-hatalmi-egészségi-hadügyi satöbbi katasztrófahelyzetről és arról, hogy hamarosan csippeket fognak a bőrünk alá ültetni. Minimum.

Ezek után itt az ideje, hogy rendet rakjak a gondolataim között. Az első és legeslegfontosabb teendőm kellene legyen minden nap, aminek mindig prioritást kellene élveznie. Ehelyett hanyag vagyok és lusta. Hagyom, hogy randalírozzanak és legyengítsenek, erőt és hatalmat adok nekik, etetem őket azáltal, hogy hagyom, hassanak rám, hogy az érzelmeimmel egymást támogatva manipuláljanak. És akkor még csodálkozom, hogy rendetlenség van a világban? Csodálkozol?

2010. október 10., vasárnap

Hétgesztenye fák alatt

rászoktunk a régi, kiszuperált virágosládára. Nem volt nehéz, könnyen hordozhatjuk a kert minden zugába, legtöbbször oda, ahová éppen beragyog a nap. Képzelhetitek, micsoda pazarság, hét gesztenyefa! A kert elhanyagolt, aminek én kifejezetten örülök. Ha a miénk lenne, vagyis, ha én rendelkezhetnék felette, akkor se nyúlnék nagyon hozzá, csak kicsivel több csemegéznivalót ültetnék bele. Így is adott bőséggel korkodust, szomszéd kertjéből alápotyogó diót és ma két almát. Márkus számára mantra lett a dió szó. Megáll a kerthez vezető vasajtónál és addig ismétli, dió, dió, mint valami kiskakukk, míg sikerül elindulnunk. Pincében, bunker mellet vezet el az út, rossz szagú, félhomályos, hátborzongató folyóson keresztül. Amikor aztán kibukkanunk a másik ajtón, felmegyünk a lépcsőn, minden egyes alkalommal meggyőződhetünk, hogy csak a poklon keresztül érhető el a menyország, hogy a kettő együtt van, áramlásban a hullámok.

és ott ülünk, a kiszuperált virágosládán. Általában minden nap, amikor jó idő van, úgy egy órányit. Itt csodálatosan tudunk hallgatni Márkussal. A legmélyebb idilleket élem így vele át, olyat, ami még ahhoz sem hasonlítható, amikor este összebújunk csendes duruzsolásra. Olyankor az álmosító meleg, a puhaság, a meghittség az, amiben lubickolunk, amiben elvagyunk. De amikor a kertben ülünk, a gesztenyefák alatt, egymás mellett és együtt hallgatunk, együtt hallgatok két éves mesteremmel és fiammal, akkor a világ a lábunk elé gurul, szétterül, és csodaszőnyegként megmutatja magát, mindenestül, szóban leírhatatlanul, gondolattal megragadhatatlanul.

néha pár szót váltunk, főleg, ha a csendbe beleszól a csóka, aki azt ismételgeti, Máárrrkus, Máárrrkus, vagy a kismadarak, akik azt csivitelik, kicsigergő, kicsigergő. De egyikünk se kapaszkodik a szóba. A lombos ragyogások, dióreccsenések, hulló falevelek zizzenése mellett a szó csak suta jószág, megosztásra való. Megfoszt a csak üldögélés, az együtt ülés szabadságától.

míg gondolataimmal, szavaimmal, írott soraimmal választ nem várva-keresve boncolgatom magamban a szabadság, az őszinteség és hiteles élet örök kérdéseit, tudom, az igazsághoz akkor közelítek írásban a leginkább, amikor azt gesztenyenyelven írom le. Vagyis amikor úgy vagyok, mint a gesztenyefa, ami egyszerűen csak gesztenyefa. Nem akar semmi más lenni, mint ami.
És kész.

bónuszként átufkép

2010. szeptember 26., vasárnap

a világ minden kincséért sem

most úgy csinálok, mint azok a férfiak, akik startból azzal áltak elő ismerkedésünk elején, hogy ők öregek, így biztosítva kényelmüket és igazolást nyomva az orrom alá, ha netalán később együtt szeretném szagolni velük a virágot, mondjuk egy réten. ők öregek és nem mozdulnak ki virágot, világot szagolni, a világ minden kincséért sem, főleg az én kedvemért nem.

hát most én is szólok, ez a blog is egy nagy átverés.
az egyik ok, amiért nem lehetek őszinte, a gyermekem, akit nem szeretném, ha elvenne tőlem a gyerekmentő hadsereg, csak, mert olyan dolgokat írok ide, ami ebben a nagy mindenki ideális bió-eko-öko kismama vagyok versengésbe sehogy se illik bele

a másik, hogy egyre több ismerősöm van :(

a harmadik, van egy határ, ameddig őszinte tudok lenni, ezért aztán még nagyobb :((( igen, sajnos határ van, korlátolt vagyok, pont mint te, a legfontosabban, őszinteségemben, nyitottságomban, szeretni tudásomban, ezért minden egyes szavam megkérdőjelezhetem (-heted, főleg, ha olyan dolgot írok, amivel egyetértesz, akkor kell igazán résen lenned)

a világ minden kincséért sem tudok hát őszinte lenni ezen a blogon és hogy tudok-e a blogon kívül az lenni csontom, lényem velejéig?

nem tudom...

2010. szeptember 24., péntek

a kellős közepében

és akkor megköszöni a beszélgetést én pedig zavarban vagyok, általában kacava vágom vissza, ugyan, hiszen az egész önzőségből van, azért foglalkozom veled olyan szívesen, mert közben is magammal. És ez tényleg így van, másképp nem lehet. Miközben barátnőkül megnyílunk egymásnak, mindegy, hogy melyik éppen a fül, melyik a száj, beleülünk egymás szívének kellős közepébe, oda, ahol a leginkább fáj, ahol a legkevesebb a levegő, ahol a sok visszafojtott könnytől állandóan esik és borús az ég, ahol éppen ezért nem születnek szóvirágok, csak némán csillogó tavirózsák. És ahogy ott ülünk, azon a kényelmetlen helyen, együtt, lassan valami megváltozik, összemosódik, félszavak kezdenek felszinre jönni, a könnyek szemben tavakká vagy arcon patakokká változnak és lám, a kacagás ott gyöngyözik a másik nyakában, hajából napocskák bújnak elő, a tavirózsák úszkálni kezdenek

de a titkot,
hogy mitől sikerül egyesekkel erre a borzasztó helyre merészkedni, egymás legterhesebb, legsajgóbb pontjába helyezkedni, hogy utána átlátszóbban, nyitottabban folytassuk életünket, míg másokkal hiába minden igyekezet, mégse,
nem tudom megfejteni

talán, mert még nem vagyok elég bodhi

csitt

a

(gyermek alszik :)

2010. szeptember 20., hétfő

a kávé íze

Ma leíratkoztam a Facebookról. Mert mindenütt csak a válás. Reggel megfogalmazódott bennem, hogy azok az ismerőseim, akik egész nap a Facebookon lógnak, társat keresnek maguknak, és ez teljesen függetlenül attól, hogy húsz évesek, ötven évesek, száz évesek vagy éppen tizenhárom. És függetlenül attól, hogy van férjük, feleségük, élettársuk, gyerekük kettő vagy tizenkettő, szeretőjük százkettő. Csak kacagtam azon a híren, hogy a Facebook miatt sok a válás. Míg aztán kezdtem azt látni, hogy a Facebook túlbuzgók szerre jelentik be a relationship változást.

Most lehet te röhögsz ezen és azt mondod, hogy rémeket látok, nincs összefüggés a kettő között. De én nem röhögök. Mert tegnap éjjel nem jókedvemben üldögéltem kábán a számítógép előtt. Különös bajom nem volt, csak éppen nem voltam derűs, nyugodt, kiegyensúlyozott és nem aludtam. És semmi különös sem történt, de, el tudom képzelni, hogy, ha ilyen állapotban nyitja magát valaki az internet világára és gyakran teszi ezt, előbb-utóbb bejönnek a virtuális világ pödört bajszú legényei, festett körmű piripócsi madonnái, ahogy Marika írta.

De szeretnék cica lenni, kisminkelve járni-kelni, festett körmöm reszelgetni, gondjaimat másra kenni.

Az a baj, hogy nem elég nekünk ez az élet a maga látszatjaival, fokozni szeretnénk. (Azt hiszem, az ember elsősorban ebben különbözik az állattól, mindent fokozni akar. Nem elégszik meg azzal, ami Van. Vagy inkább, nem akar tudni róla.) Nem elég nekünk a rengeteg hazug kapcsolat, érdekből fenntartott barátság, önszeretetből szajkózott szeretlek, hazafiságból legyártott nagycsalád, balesetből születő gyermek, önpusztító eszemiszomésatöbbi, viselkedős családi viszonyok, és sorolhatnám. Épp elég lenne mindezzel szembenézni. Dolgozni rajta. Leszámolni az illúzióval, hogy ezt valaha is le lehet rendezni. Mégis dolgozni rajta, nap mint nap. Önvizsgálatot tartani, ahányszor bezárjuk a szívünket, ahányszor az érzelmeink hülyét csinálnak belőlünk, ahányszor megszólíthatatlanokká válunk, ahányszor, ahányszor. Ehelyett leülünk a net elé, főleg Facebookozni, vagy hasonlózni. Önként belesétálunk a csapdába és még be is lájkolunk magunknak. Csipkerózsika álomból Csipkerózsika kómába zuhanunk. Rögtön jön a visszajelzés, hogy Igen, Élsz, Te vagy a legmenőbb menő. Nincs feladat, csak password, enter, s nyomják beléd keményen a jelent pusztító pillanatok drogját. És lehet, hogy ki tudsz szállni a hétköznapok őrületéből, hogy éjnek idején találsz ott valakit, aki jobban megért, mint az épp melletted ülő, fekvő szuszogó hús-vér lény, de szerintem ez a „jobban megértés” jelenti a legnagyobb veszélyt.

Ülj le és vizsgáld meg magad, miért benned ez a hit? Miért akarod azt hinni, hogy, csak mert kialakítottál magadról egy nagyon profi, kedves, érdekes, menő virtuális vagy nem virtuális (egyre megy) imidzset, jobban meg fog érteni valaki? Igen, esetleg beléd szeretnek, megeshet, hogy dicsőítenek. De jobban megérteni nem fognak. És talán jobban szeretni sem, mint az, aki neked reggelente kávét főz, vagy néha őszintén megölel, az, akivel megosztod most, ebben a pillanatban az életed. Mert a legkönnyebb válni, manapság úgy válunk (emberektől, persze, a tárgyaktól már kevésbé), mintha sose halnánk meg. És akkor egyszercsak lemegy a sarki boltba, és nem jön vissza, cseng a telefon, a mentősök hívnak. Vagy eltűnik. Vagy más országba költözik. És akkor állunk, hoppon maradottan. Kesergünk, mentjük magunkat, haragszunk, vádolunk, gyászolunk. De még ekkor se nézünk szembe az igazsággal. Hogy mindenfele net, net mellett kapkodtunk a boldogság után, hajkurásztuk a csodaországot, ha más nem adott, hát gyártottuk magunknak az illuziókat, csak éppen ne kelljen a jelen tudatára ébrednünk, a másikhoz vivő legegyenesebb útra lépnünk.

Tudomásul vennünk, hogy a feladatok Vannak. Tetszik, vagy sem. És akkor meg tudod becsülni azt, aki veled megosztja az életét, legyen az társad, gyereket, barátod, szülőd. Meg tudod becsülni azáltal, hogy döntesz, velük maradsz, és akkor tényleg velük Vagy, vagy elmész tőlük, vállalva a döntésed következményeit. Mert a rejtőzködés úgyse segít, nincs az a tűzfal, ami megállíthatná az igazság tüzét, ami előbb-utóbb megperzseli a seggedet. Jobb az igazság tüzében égni, azzá válni, fényt árasztani, mint állandóan perzselt disznószagot.

2010. szeptember 19., vasárnap

Anya mesél a virágról

Amikor olyan kicsi voltam, mint te most, én is gyakran hasaltam le a földre csak azért, hogy mélyeket szippanthassak a virágok édes, kesernyés vagy szúrós illatából. Virágszagolgatás közben nem kellett sietni, kapkodni, lótni-futni. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van az udvarunkon, a falunkban, a világban.
Egy ilyen csendes virágszagolgatás közben, egyszer csak surrogást hallottam, mintha dongó döngicsélt volna, de sokkal halkabb volt a nesz. Egy icipici leányka, akkoracska csak, mint egy nagyobb katicabogár, bújt elő az egyik virágkehelyből. Haja helyén sarkáig érő apró virágfátyol hullámzott, szeme, akár a kéknefelejcs, kis keze, mint valami miniatűr liliom, a hangja pedig olyan szépen szólt, mint a legfinomabb ezüstcsengettyűk, ha nyári hajnalon véletlen megcsiklandozza őket egy arra csavargó kópé szél. – Gyakran láttalak a virágok között hasalni, - szólott a kis tündérszerű lány, - s mivel úgy látom, nagyon szeretsz közöttük lenni, elmondok neked egy titkot.
A csodálkozástól egy hang sem jött ki a számon, de azért bólintottam, nehogy azt higgye, nem érdekel a történet s olyan észrevétlenül, ahogy jött, el is tűnjék valami virág mögött.
- Látom, sok szép virág van a kertetekben. Azt is láttam, hogy tavasszal szoktál segíteni édesanyádnak kihordani a virághagymákat, magokat, sőt, néha még gyomlálsz is, ez igazán szép dolog. Ezért elárulok neked egy titkot, a virágok nem hagymákból és nem magvakból lesznek.
Csodálkozva hallgattam a tündér szavait és nem álltam meg, hogy közbe ne szóljak: - Ha se nem hagymákból, se nem magvakból, akkor mikből?
- Várakozásból. Vagy inkább a várakozás alatti időből.
Eléggé elkeserített a kis tündér, mert egy szavát sem értettem. Mert én várakozni
a csokissütire szoktam, vagy a barátaimmal való találkozásra, no meg karácsonyt is szoktam várni és a születésnapomat is, de ettől még sose láttam kivirágozni semmit. Sőt, igazából nem nagyon szerettem várakozni, mert a várakozástól eluntam magam.
- Látom, nem érted, - mosolygott a leányka, én pedig ijedten lehúnytam a szemem, mert azt hittem, azon keresztül olvassa a gondolataimat. – Tudod, az úgy van, folytatta a csengettyűhang, hogy az emberek azért várakoznak, mert hisznek benne, hogy valami egyszercsak történni fog. Például a magból idővel virág lesz, a virágból gyümölcs. Ennyi.
Sokáig hallgattunk mindketten. Végül már azt is hittem, hogy elment a tündér, olyan mély volt a csend. De, amikor kinyitottam a szemem, még mindig ott ült egy virágon, lógatta a lábát s közben engem figyelt. – Csak ennyi? – kérdeztem hitetlenkedve. Miből lesznek azok a virágok, amelyekből nem lesznek gyümölcsök? – Hm…- töprenkedett el a tündér, - ezen még nem is gondolkodtam. De azt hiszem, mindkettőből. Várakozásból és nem várakozásból. Mert, amikor te a fűben hasalsz és virágot szagolgatsz, akkor nem várakozol semmire, mert örülsz a sok érdekes illatnak. Amikor pedig egy felnőtt gugol le virágot szagolni, legtöbbször várakozik valamire, vagy inkább valakire, egy másik emberre, akivel megoszthatja ezt az örömet.
Ezen aztán jó sokáig töprengtünk mindketten. El is álmosodtam, el is bóbiskoltam a virágoskertben. Mire felébredtem, már csak a porszemcsék sziporkáztak a tiritarka virágok fölött, a virághajú kislány sehol sem volt.
Most, amikor látom, hogy úton-útszélen lehasalsz a virágok mellé és amikor csak teheted, mélyeket szippantasz illatukból, azon gondolkodom, vajon te már találkoztál a kis virágtündérrel? És vajon ti miről beszélgettetek?

Bak Sára rajza

2010. augusztus 29., vasárnap

mert igazan boldog munkas 10 eve voltam, magyar tanarkent

"Az „érettség” követelménye ennélfogva nem azt a feladatot rója ránk, hogy az ismereteknek bizonyos, tekintélyelv alapján meghatározott „teljességét” birtokoljuk (az ilyen „teljesség” mindig csak viszonylagos lehet, amelynek a körülhatárolásáról szóló viták voltaképpen a diktátum jogáért folyó hatalmi harc megnyilvánulásai), hanem azt, hogy a megragadhatatlan Teljességre tekintettel, önmagunkra folytonosan rákérdezve, a kiteljesedésre törekedjünk. Minden egyes műalkotás végtelen hagyományt mozgósít, s ez lehetővé teszi, hogy az értelemkeresés közös munkájában, az összefüggések feltárása-feltárulása révén, az egyesről, a részletről beszélve részesüljünk az uralhatatlan Egész tapasztalatában.

A tanítás és a tanulás ebben az értelemben nem egyirányú folyamat; a tanár szakmai fölénye az értelemkereső beszélgetések megszervezésének (karmesteri) felelősségét jelenti, és nem hatalmi pozíciót; a hagyomány közvetítésének hermeneutikai útján mindannyian – egymástól is – tanulunk. Az irodalomtanítás ezért nemcsak szakértelem, hanem – ezzel együtt – szeretet dolga is: a tárgy szeretetéé, ami nem emóció, ellágyulás, hanem jóakaratú odafordulás ahhoz, ami idegen: a „lenni-engedés művészete”. " Orban Gyongyi, Ugyanugy, mint eddig

globális sáskák

Migráló fiatalként érkeztem Kolozsvárra, jól érzem magam itt, gyakran kijelentem, szeretem Kolozsváron az embereket. Lazák, derüsek, nyugodtak, kedvesek. Eddig a szintig be is fogadnak, eddig, és ne tovább. Hogy a kolozsvári közösség befogad-e, azt nem tudom, mert még nem találkoztam a kolozsvári közösséggel.

A munkahelyek nyomában migráló generációk a közösségből (ha még létezik valamiféle közösség) kiszakadt önző egyén mintapéldányai. Sáskák módjára szállingóznak városról városra, országról országra. Felfalnak mindent, amit az a bizonyos hely, ahol ideiglenesen laknak, nyújt számukra, aztán, amikor már nincs harapnivaló, továbbállnak. Cserébe nem adnak semmit.

A sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen líceumban Salamon András tanárunk még a bevándorlóról beszélt. A bevándorló nem érzi otthonának a várost, a Moldvából betelepített gyári munkás itt csak a tisztaságot, a jólétet, a civilizált várost látja, készen kapja, ölébe pottyant. Nem kellett megdolgoznia érte és nem tudja, hogy ezt a jólétet valakik megteremtik, a rendet fenntartják. Nem alakul ki polgári öntudata, mivel nem érzi sajátjának a várost, még akkor sem, amikor már letelepedett, amikor már kezd gyökereket ereszteni. Ez akkor nagyon elgondolkodtatott, mivel én is egyfajta bevándoró voltam, a szorványból vándoroltam be a székelységbe, amely tömör kőtömbként fogadott. Azt hittem, a nagy székely-magyarságba hazaérkezem, igazi közösségre lelek, de csalódottan kellett tudomásul vennem, egy zárt kasztrendszer peremén kell ácsorognom. Hogy a kasztrendszeren belül mennyire működtek igazából a közösségek, azt nem tudhattam meg, mert még csak bepillantást se nyerhettem.

Migrálásomban a következő állomás Bukarest. Bukarest, a legkanibálabb város, amelyet csak láttam. Hihetetlen anyagi, kenyeret és vajat nyújtó vonzerejével nagyobb veszélyt jelent a letelepedni még nem kívánó fiatalok számára, mint az infrastruktúrás, magas életszinvonalas bió-öko-ezo Nyugat. Nem kőtömb fogadja a kóválygó fejű érkezőt, hanem mozaikból kavicsrengeteg. Simán lehetsz te is kavics. Nem lehetsz kőtömb, nem lehetsz homok, de kavics, az igen. Mint mindenki más. Kebelére ölel a város és beőröl. A legtöbb idős, magyar bukaresti még mindig úgy él ott, mintha csak ideiglenesen, de közben kijár a Kálvin temetőbe előkészíteni a sírhelyét. A város beszippantó erejét könnyen összetéveszthető a hamis közösségérzettel. De az igazi közösség mindig akar a tagjaitól valamit. Bukarest nem akar tőled semmit, épp itt rejlik igazi veszélye, mert látszólag elfogad olyannak, amilyen vagy, s csak miután boldogan elszunnyadsz ideiglenes álmodban, derül ki, hogy ez a lényeg, nem kell adnod semmit cserébe, nem szabad másnak lenned, mint beolvasztottnak, tömegembernek, tömegrománnak.

Az egyetem elvégzése után ismét szülőfalumban töltöttem egy évet. Úgy alakult, hogy közösségszervezőként. Veress László, az akkori olthévízi református lelkész azt mondta, hogy akkor képes teljes erejében megújulni egy közösség, ha közülükvaló emelkedik az élükre, nem pedig kívülről jövő. Sikerült is megmozgatni a falut, s ha másképp nem, a közönség szintjén bevonni szinte mindenkit a közösségbe. Amatőr színjátszó körünk és tánccsoportunk volt. Ünnepekkor csordultig telt a kultúrház. Amitől közösségérzésük lett az embereknek, az a közösen átélt katarzis volt. Azt az élményt, amit a délelőtti, templomi ünnep kiüresedett rituálé szerint ült ülése már nem bírt nyújtani, a művészet pótolta, ha amatőr szinten is. Közösen vett részt az egész falu valamiben, ami után mindenki arcán ott ragyogott sokáig a különös, közös játék jegye: a transzcendens köztünk járt. De, mint közösségszervezőt, szülőfalum sem tudott visszafogadni, befogadni, hiszen, saját szavaikkal, egy lépéssel mindig előttük jártam, barátságosak lehettek hozzám, meghittek velem már nem.

Sáskajáratom Finnországba vetett, nagy ugrás volt ez egy sáska részéről, főleg a kilencvenes évek végén. Itt már egyáltalán fel sem tevődött az integrálódás kérdése, mert nem volt, amibe. Közösség nincs. Szomszéd nincs. Család csonka. Statisztikailag ezek megléte ugyan nagyon szépen kimutatható, egymást érik az egyesületek, baráti társaságok, szociális szervezetek, de emberileg, a hétköznapi bőrödön tapasztalva mindez inkább nem tapasztalható. Kis, magyar baráti körünkben feltettük a kérdést, vajon szimpátiából járunk össze, vagy kényszerűségből, mivel szomjazzuk az otthonost és jobb híján csak mi akadunk egymásnak? A választ az idő adta meg, jobbára kényszerűségből, tehát nem sikerült saját kis privát közösséget kialakítanunk egy közösség nélküli társadalomban. Közben éltük sáska létünket és úgy viselkedtünk, mint a Salamon Sándor említette moldvaiak sepsiszentgyörgyön, rágcsáltuk a gazdasági jólét leveleit, de mi semmit nem adtunk cserébe. Mert nem éreztük a sajátunknak a várost, a kultúrát, az országot, mert senki nem akarta, vagy inkább senkik nem akarták, a nem létező közösség nem akarta, hogy sajátunknak érezzük, sőt, teljesen mindegy volt számukra, hogy sajátunknak akarjuk-e érezni, vagy sem. Miután degeszre zabáltam magam mindabból a jó-rosszból, mit Finnország adhatott és cserébe itt sem kellett adnom semmit, az elértéktelenedett, még csak disznók elé sem szórt kincseimmel a zsebemben továbbálltam. Vissza Bukarestbe, aztán vissza Erdélybe. S miközben gyomorrontásig megelégeltem már a sáska létet és szomjazom a közösséget, a közös játékot, ünnepet, létet, a rész-vételt, az oda-vissza energiaáramlást, kapaszkodót keresek.

Kapaszkodót, mint sok hasonló helyzetben levő sorstársam, aki sodródik, akit fújnak a globális szelek, akik a sok multi között elveszítik a kultit. S ha felülök egy pillanatra a szelek tetejére, tág horizont nyílik, és máris látom, időben és térben túl messziről jövő sodródás ez ahhoz, hogy aggódnom kellene. Ide is jöttünk, igaz, hogy már ezer vagy még több éve, de jöttünk. Az is lehet, hogy csak a történelemírók, csinálók, magyarázók miatt gondoljuk úgy, hogy letelepedtünk, lehet, hogy ez is csak egy állomás, és valamerre tartunk. Remélni szeretném, hogy valami közösség felé, amely nem helyhez kötött, hanem szabad, nyitott és befogadó.

Nyitott és befogadó, mint a nyelvünk. Amely, főleg, ha értjük, amit beszélünk, meghatározza gondolkodásmódunkat, viselkesmódunkat, érzésvilágunkat és világképünket. És ennek a közösségnek lehet és kell is adni cserébe valamit, képességedet a kinyílásra, befogadásra, önbecsülésre, az önátadásra, a szellemi egységre. Ha ez a nem elkülönülés igazából sikerül egy kulturálisan és nyelvileg behatárolt szellemi közösség szintjén, sikerülnie kell egyetemes szinten is, és akkor a globális sáskák is bárhol otthonra lelhetnek és mindenhol hasznosnak érezhetik magukat, mert pont rájuk van szükség és pont ott, ahol éppen vannak.

Megjelent az Irodalmi Jelenben, olvashatod itt.

2010. augusztus 26., csütörtök

halálos fáradtságra: szép öregember

ma halálosan elfáradtam
kimerített ez a nyár, még jó, hogy rövid volt
és amikor az ember holtfáradt, akkor meg szeretne halni és kész
már nem akar élni, fáradni, törődni, szeretni, szenvedni, ki akar lépni
(ekkor visszanéz, a szüleire, vagy előre, a gyermekeire, és akkor megint tud élni egy darabig)
ma előmbe pottyant egy idős orvosnő, domnisoara Condor, áttetsző, hetvenen biztos túl, még hús-vér ember, de már minden pórusából bölcsességet árasztó gyerekorvos
özönlöttek hozzá az emberek, én is bekerültem véletlenül a rendelőbe és legszívesebben ki se jöttem volna
mert mégiscsak jó dolog lehet megöregedni, ha szépen tudsz megöregedni, ha szépen tudsz élni, halni...

2010. augusztus 19., csütörtök

cukros nénik

Imádlak, kicsi, kövér, fogatlan gyermekem. Ez nem egy szoptatás közben anyatejtől duzzadó csecsemőről és anyukájáról szól, nem. Tele van a játszótér velük. Márkusnál kicsit nagyobb gyerekekkel, akiknek máris ínyig kiromlott a foguk és a hájrengetegtől alig bírnak mozogni, nem is öröm már nekik a csúzdázás, hintázás. Nem tudom, hogy jól vagy rosszul nevelem a gyermekem, merem remélni úgy, hogy minél kevesebbet ártsak neki. Végül is, azt hiszem, minden szülő ezt szeretné. Csak a jóságoskodást, az engedékenységet és kényelmet összetévesztik a szeretettel. Ha a szülő egész nap tévét néz, a tévé pedig egész nap egészségtelen termékeket reklámoz, a szülő közben végig valamelyiket ezek közül az egészségtelen, reklámozott termékek közül fogyasztja, legyen az sör, szotyi, süti, csoki vagy akármi, akkor ne panaszkodjék, hogy a gyerek nem eszik gyümölcsöt. Nem bolond, hogy valami olyat egyék, amit a felnőttek se szívesen, neki aztán magyarázhatják, hogy pedig az egészséges. Egyelőre fogalma sincs arról, hogy mi az, hogy egészséges. Engem sem érdekelt még kamasz koromban, hogy állandóan csóré a derekam, hiába mondták, hogy káros az egészségre. Gyakran járok játszótérre, sokfelé, de szinte soha nem látom, hogy gyümölccsel kínálnák a gyereket. Kezdek arra gyanakodni, hogy az édességgyártók ugyanannak a maffiának dolgoznak, mint a fitness termek, gyors fogyást kínáló kuruzslók, cukorbetegeket kezelő orvosok, belgyógyászok. Ez egy vicc kapcsán jutott eszembe, amit nemrég olvastam, ahol a professzor arról tart előadást, hogy életfunkcióink fenntartásához az elfogyasztott ételmennyiség egyharmada is elég lenne. Valaki közbeszól és megkérdi, hogy akkor mire való a maradék kétharmad. A professzor válasza, az ad munkát a belgyógyásznak. Valahol a rendszerváltás hirtelen, látszólagos bőségekor futott el nagyon velünk a ló, ami az étkezést illeti, azt hiszem. Hirtelen tele lett a világ kicsi, színes, az eredeti ízeket lepipáló bonibonokkal. Észre se vettük, hogyan, de elfelejtődtek az útszéli szilvafák, a korkodusok, a nyári alma, a bodzalé, a citromos-mézes teák, a ribizli és málnabokrok a kertekben, a vadszedrek és kökények a mezei útak mentén. Mint ahogyan elfelejtődtek a peccsezések, így hívtuk a kötélre urgálást, amit ketten tartottak, egy pedig ugrált rája, az ugrókötelezést, a fogócskázást. Helyette színes lónyálakat isznak a gyerekek, édességet zabálnak, tévéznek és interneteznek. Idejében megtanulnak függők lenni, megtanulni, hol a helyük a fogyasztói társadalomban. S miközben kész képeket, kész termékeket, kész világot zabálnak, beléjük sulykolódik a tehetetlenség alattomosan gyilkoló érzése, hogy a világ olyan, amilyen, ők már semmit hozzá nem tehetnek, legfeljebb ronthatnak rajta, hogy nem is lehet hozzátenni semmit, mert készen van, minden készen van benne. Hogy aztán felnőtt korukban reklámozzák a készfogsorral a protéziseket. Szép, új világ, keep smiling.

2010. augusztus 16., hétfő

Anya mesél a pálmáról

Leoltották a villanyokat, bezárták az ajtókat, csak kintről szűrődött be némi fény az üvegház meleg, párás félhomályában bóbiskoló virágokra. A kis japánrózsafa is alváshoz göngyölgette szirmait, amikor a szomszédban recsegve-ropogva megszólalt az egyik hatalmas pálmafa: - Ez a két-három évnyi alvás pont jól jött nekem, - mennydörögte a magasból, - egészen megfiatalodtam tőle.

A japánrózsafának majd kificamodott a nyaka, ahogy a szédítő magasban nyújtózkodó pálmafát nézte. – Milyen magas vagy, és milyen öreg lehetsz, - suttogta megilletődve, s mintha csak szégyenkezve egy-két napig élő virágaiért, még gyorsabban kezdte összecsombolygatni szirmait. – Hát bizony öreg vagyok, öreg fák vagyunk mi a földön, - hagyta helyben a pálmafa, s azzal, kis torokköszörülés után, belefogott a mesélésbe.
– Réges régen, még amikor dédapám üknagyapjának a szépapja is csak satnya kis csemetepálma volt és drága földanyánk is még javában leánykodott, minden hatalmas volt a földön, hatalmasak voltak a vizek, az állatok és a földön uralkodó lények. Jó meleg volt akkoriban a föld, és nedves, így aztán igazi pálmaparadicsomban éltünk és beleptük az egész szárazföldet. A lények is hatalmasak voltak, … - Hatalmasabbak mint az emberek, akik minket gondoznak? – szakította félbe a pálmát a kíváncsi japánrózsafa.
- Ohó, de még mennyire! Együtt éltek a sárkányokkal, mint most az ember a háziállataival. Ők közösen voltak a világ őrei és a földön volt a szállásuk. Ők költötték a napot reggel és este ők ügyeltek arra, hogy a hold és a csillagok szépen felváltsák a napot, nehogy égi fény, világosság nélkül maradjon a világ. – És vajon hová tűntek el ezek a lények, meg a sárkányok? – töprenkedett hangosan a japánrózsa.
A pálma minden levele huncutul megrebbent, sárkányfarokra emlékeztető törzse hullámozni kezdett, mintha visszafojtott kuncogás futott volna végig rajta. – Nem tűntek el, csak visszavonultak, átalakultak. Nézd meg a koronám, ez igazából egy sokujjú kéz, hogy integethessek vele az ég felé, a napnak, a holnak, a csillagoknak. Van olyan lény, aki hegysziklába vonult vissza, ezek kicsit morcos vénlények, homlokuk tele mély barázdával. Olyan is van, aki csörgedező patakba, mert ezeknek folyton csilingelni, viháncolni van kedvük. Amikor az emberek szemébe nézel, tekintetük tiszta ragyogásából megláthatod, mennyit őríznek még magukban a világ őreinek lelkéből.
A japánrózsa csodálkozásában minden szirmát eltátotta, ott elmélkedett a hallottakon egész éjszaka teljesen virágbaborultan. Hajnalfelé tért magához töprengéséből, amikor a pálma rekedtes hangja odaszólt neki: - Most már lefekvés, te kis kecsességek, színsziporkák őrízője.

Reggel a gondozók hiába lesték, mikor nyitja már szirmait kedvenc japánrózsájuk, az az öreg pálma árnyékában átaludta az egész napot, miközben a pálma is egyre mélyebbre szenderült újabb álmába, amely, ki tudja, hány évig fog ismét tartani.
Egyszer, amikor álmában is kuncogás remegtette meg leveleit, az egyik kisgyerek, aki szüleivel látogatta meg a botanikus kertet, csodálkozva felkiáltott: - Nicsak, integet a pálma, pedig nem is fúj a szél. S ekkor, mintegy varázslatra, a kisgyerek szemében felragyogott két fényes csillag.


Bak Sára illusztrációja