2017. január 16., hétfő

Görcsoldó mese, tea helyett (vagy mellé)

Ha nem, hát elmegyek... kurvának, mondom ma Ildinek az asztalon, miközben hátam vasalása közben arról beszélgetünk, miért is nem görcsölök rá arra, hogy menjenek a dolgaim. Ha mennek, mennek, felelem, ha nem, hát valami lesz. Tudok kapálni, mosogatni, főzni is, ha akarok, takarítani, mégpedig nagyon jól, és vécét pucolni is, de ezt már nagyon kell akarjam. És Németországban is tudok vigyázni öregkre, annyian vannak. Azt el is felejtem, hogy finnül még mindig remekül tudok, az összes diplomámról is megfeledkezem, úgy látszik, egészen egyszerű túlélési csomagom van, olyan háborús időkre való. 

No de ez a kurva nem hagy nyugodni. Nem azért, mert Ildi akkorát kacagott, hogy mindkét kezét le kellett vegye rólam, hogy úgy istenesen átrezegjen rajta a kacagás, hanem mert. Mert, végül is, mind azok vagyunk. Ahogy Hamvas mondja, a pácban mindenki benne van. Ki kevesebb, ki több pénzért adja el magát. Ha nem pénzért, valami másért. A házi békéért jöhet a lenyelt és megmorgott szex. A jómunkásember addig hajt, míg össze nem esik, vagy bele valamelyik munkatársnője véletlenül épp kitárt karjaiba, a háziasszony a kimerültségtől és a közönytől már legszívesebben nem csak megbotolna, de akár jól el is esne. A férfivá vált jómunkásasszony pedig szegény... S minél magasabb körökben zajlik a harc, annál alacsonyabbra kell hajolni jobbra-balra riszálgatás közben. Folytathatnám, hogy elég elé vagyunk mind. Kurvákkal telt pác. 

De, mielőtt bárki rosszat gondolna, nem kell elkeseredni. Az eddigi legszexibb kliensem egy kurva volt. Nagyon szép, fiatal lány. Tizenhat évesen eldönti, saját lábra áll, s fizeti érte az árat. Tizennyolc évesen már saját céget vezet, ahol ő is még mindig dolgozik, online szexrandiznak. Férjnél van, gyermeküket ők maguk nevelik, várják a következőt. Eckhart Tollet és hasonlókat olvas, jobban ismeri magát, az embereket, a férfiakat és az életet, mint az ő korosztályából azok, akik párnák közt az életről olvasva nőttek fel. Olyan is van, hogy még csak le sem kell vetkőznőm neki, csak beszélgetek vele, fél órán keresztül, és nagyon hálás, mert én vagyok az egyetlen, akivel néha elbeszélget. És tele van ilyen férfiakkal a világ, mondja. Nem kell bizonygatnia, amikor azt állítja, szereti a munkáját, elhiszem neki. Márai is elhitte, legtöbbször.  

S aki most végigsimítja magán a ruhát, a haját, és azt mondja, én nem vagyok ebben a pácban, az még nem tudja, hogy egy drága barátnőm nagymamája is csak így maradt életben. Végignézte, ahogyan az anyja a testvéreit télen is folyton cipelte a templomba, addig, míg mind meghaltak a sok hidegtől, ő pedig határozottan ellenszegült, magát nézegetve a tükörben azt mondta, inkább kurva leszek, minthogy belehaljak a sok imádkozásba. Az életnek, úgy látszik, a mi, egyéni kis értékrendjeinktől eléggé eltérő értékrendje van. Eléggé szégyentelen. Ezt főleg a művészek nagyon jól tudják. 

Aki nem hiszi, járjon utána.

nő, tudatosság, életmód tanácsadás, családállítás, írások



Aki szeret olvasni, annak pedig egy kis Márai, az utóbbi hónapban háromszor jött szembe velem, márcsak ezért is, meg amúgy is :)

Márai Sándor, Ég és föld

Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Kung-fu-ce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között a nevem, megállok az erdő szélén, és káprázó szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el életem legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, de legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen. 

nő, tudatosság, életmód tanácsadás, családállítás, írások

© Gergely Edó
Fotó © zsolt.ro

2017. január 11., szerda

Ha az Isten is úgy akarja

Tegnap, vacsora közben rámnéz a gyermek, elkapom a tekintetét, de csak, amikor megszólal, tudom beazonosítani. Anya, mi híresek vagyunk? Visszanézek rá, apám szemével, amivel mindannyiszor nézett, ha ágáltunk, és az ő hangján is kérdek vissza, van ennek egy metszése, mintha szeretetlen hang, miért kérded? Hát csak úgy, szeretném, ha nagy sztárok lennénk! De már csak játssza a nagy magabiztost, elbizonytalanodik, majd mégiscsak visszatér belé a csakazértis. Hagyom, hogy üldögéljen benne, nekem elég a kérdése nyomán az, ami az enyém. Anya, a Gandhit mindenki csinálhatja? Úgy értem, ha valaki egyszer csak úgy dönt, hogy szeretne egy Gandhit, elkezdi csinálni, s aztán a többi alakul magától? Igen, felelem, végül is, igen. Ha ez a dolga, teszem még hozzá. Persze, lehet másképp is, erőltetve, úgy is meg lehet csinálni, de akkor oda az öröm. A gyermek ezt már mintha nem is hallaná, rágódik a kenyéren és a saját gondolatain, aztán, csak úgy lazán hozzáfűzi az enyémhez, alakul az magától, ha ez a sorsa. Igen, nézek rá. Ilyenkor látom, egyidősek vagyunk, ő meg én. De, mivel fizikális időben mégiscsak gyermek, nehéz neki ez az egyidő. Gyorsan visszamegy a helyére, onnan mondja kissé türelmetlenül, szinte könnyítve magán a sors súlyát, hogy de anya, én még mindig nem tudom eldönteni, hogy mi is legyek, ha nagy leszek! Búvár is szeretnék lenni, hogy lássak sok halacskát, de rendőr is, mentős is és tűzöltó is! Mire befejezi, igazi gyermeki dilemma ül a szemében, a mélyén valamiféle felháborodás is, lázadás az ellen, hogy miért nem lehet egyszerre az összes. Nem baj, felelem, ráérsz még eldönteni. Miért, azt hiszed én jógával akartam foglalkozni? Megtartottad az első órát, s aztán azt követte a második, és a többi? kérdez vissza. Végül is ..., igen, mondom mosolyogva, tényleg így volt. Ezen kuncog, olyan na te jól megjártad kuncogással, kamaszosan jóízűen.

S most, hogy erről írok, eszembe jut életem egy ragyogó délutánja. Apámmal jöttünk haza a mezőről. Valahányszor kettesben jöhettem valamelyik szülőmmel, már nem is voltam fáradt, már nem is fájt semmi, a kettesben ballagásokkor kaptam legmélyebb tanításaikat. Már bejutottam a Mikesbe, s büszkén dicsekedtem azzal, milyen jól kezdtem felzárkózni a többiekhez. Öndicséretemet azzal a szólással zártam, amivel apám bátorított nagyon sokszor, ahányszor elkeseredtem, nem volt elég önbizalmam: mindenki a maga sorsának a kovácsa. Jókovácskodásomtól csak úgy lépegettem, mint egy kicsi kakas, apám mellett, aki ráérősen lépett, s ugyanolyan ráérősen hallgatott. S mire én már majdnem elfelejtettem, mit is mondtam előbb, rámnézett, kb azzal a tekintettel, mint én tegnap a gyermekre, s csak annyit szólt, számomra tőle eddig ismeretlen hangon: ha az Isten is úgy akarja. S ezzel a magasabbrendű akarással hirtelen kirántotta alólam az egész mezei utat. 

tudatosság, gyermek, Erdély, család,

© Gergely Edó