2016. november 29., kedd

Vadkéken táncoló elefántok - Könyvbemutató

Ábel Kiadó, Cimbora, ifjúság, Kolozsvár, könyv,

Hivatalos szöveg:
Gergely Edó VADKÉKEN TÁNCOLÓ ELEFÁNTOK című kötetét mutatjuk be.
A könyvet a szerző elsősorban fiataloknak (tinédzsereknek) ajánlja. Az írások egy része a Cimbora című ifjúsági folyóiratban is megjelent. A kötetet SÜTŐ ZSOLT fotói illusztrálják.
Szeretettel várjuk egy derűs beszélgetésre az ifjúsági irodalom iránt érdelődő fiatalokat és felnőtteket.
Helyszín: Kolozsvár, a Sapientia EMTE Tordai úti épülete
Megjegyzés: ekkor és itt zajlik a 4. Adventi Könyvvásár
December 17-én, szombaton délután 4 órától

Nem hivatalos szöveg:
Várlak szeretettel egy "táncórára", felőlem olyan vad színekben járhatod, amilyenben neked tetszik :D
Tinédzserekhez szóló könyvem címe: Vadkéken táncoló elefántok :D
Igazán nem tudom, hogy mire is számítsak a magam részéről (már csak azért sem, mert ma, húsz éve először, képes voltam szalonnás sztrapacskát készíteni, nem más, hanem a magam kedvéért, igaz, utána nem esett jól, na de akkor is, ennyi idő után először készítettem húst önmagam, s nem valaki más kedvéért - gyanús, erősen gyanús vagyok magamnak), egy sima könyvbemutatóra, egy táncbemutatóra, vagy a kettő keverékére, vagy valami egészen másra. Na de addig még van, s ott majd úgyis kiderül :D



© Gergely Edó

2016. november 28., hétfő

Az élet és a halál átlagos arca

Magasságomat leszámítva nincs a kinézetemben semmi rendkívüli. Teljesen átlagos arcú nő vagyok, asszimetrikus jobb és bal arccal, időnként pattanásos bőrrel, átlagos barna szemmel, enyhén ferde orral, őszülő hajjal, ráncosodó bőrrel, időnként felerősödő férfias vonásokkal. Harmincas éveim elejéig alig hordtam ékszert, most is ritkán, a hajam is csak pár éve festem, azt is hennával. Arcom egyáltalán nem sminkelem (igaz, most Iquitosban, az éjszaka közepén egy kávézó teraszán kirúzsozott egy kedves travesztita). Tudom, hogyan válhatna dívássá az arcom. Soha nem lenne belőlem egy angelinajolie, de sokkal erotikusabb, csábosabb arcot bármikor rittyenthetnék magamnak. Nem teszem. Talán ezért van az, hogy azok a férfiak, akikkel dolgom volt, előbb-utóbb tudtomra kellett adják, milyen gyönyörű, szexbomba barátnőik voltak előttem, vagy valamikor az életük során. Olyan igazi menő nők. Olyan figyelemfelkeltőek, mindenférfivágya. És hogy én nem vagyok ilyen, én olyan túl egyszerű vagyok, túl tiszta tekintetű, túl őszinte, nemelégna. 

Hallgatok, figyelek. Figyelem a férfit, honnan beszél. Annyira mélyen gyökerezik az egójában, hogy önmaga előtt is ciki egy olyan nő, akit nem tologathat maga előtt, mint státusszimbólumot, vagy legalább mint irigylésreméltó nőstényt. Egyszerűségem kikezdi mindazt, mi gőg, hiúság, hatalom és pompa iránti vágy. És ilyenkor elsősorban nem engem utál, hanem saját magát, hogy hogyan tetszhet neki egy ilyen nő, aki ilyen semmis, ilyen egyszerűen ember? Hogyan lehet egy ilyen nő, aki egyszerre nem átlag, hiszen bármerre járok, feltűnést keltek, egyszerre mégis átlag, hiszen teljesen átlagos arcom van, számára vonzó? Mi lehet az, amiért menekülne előlem, de mégsem? Amiért egyszerre szeret és gyűlöl? 

A halálára emlékeztetem, s ugyanakkor az igazi életére. Mivel nem az egójához kapcsolódom, hanem az örök lényéhez, a benne lélekzőhöz, arra emlékeztetem, hogy az, amivel ő éppen azonosult, számomra sem, s az élet számára sem igazán fontos. Az csak gyermekjáték, csecsebecse, jövőmenő, tűnő dolog. Egyszerre két tükröt mutatok neki, a halandóság és a halhatatlanság tükrét, nem tud úgy rámnézni, hogy valamelyikben meg ne lássa önmagát. Ha állja, ha bírja ezeket a tükröket, találkozhat egója mögötti ÖnMagával, és innentől kezdve igazából én már nem is számítok, mert a szerelem élete szeretetévé változik át benne, és megtörténik a metanoia, a visszafordulás oda, ahol minden pillanatnak áldás íze van. Ha nem bírja a tükröket, akkor megpróbál megalázni. Ekkor jönnek a fentebb felsorolt megjegyzések, a nyilvánosan, mások előtti szándékos megalázási kísérletek, annak érzékeltetése, hogy nem vagyok elég. Azt hiszi, megszökhet a halál elől. Azt hiszi, ha engem megsemmisít, ha a tükröt összetöri, akkor a tükrözött valóság is megszűnik létezni. Pedig mindannyian a halál és újjászületés örök ösvényeit rójuk, addig, ameddig a Jóisten belőlünk a legragyogóbb gyémántot ki nem csiszolta, olyan felsőbb törvények alapján, amikhez mi nem értünk. Minden találkozás egy esély a bennünk lévő legmélyebb ismeretlennel való találkozáshoz. De ehhez gatya kell, s az egó beszari, mert csak lineáris időt ismer, ez pedig egyenlő az egó halálával. 

Még Bukarestben hozott össze a sors Románia egyik leghíresebb együttesének az énekesével. Egy ideje már felfigyeltünk egymásra, ugyanis ugyanazok voltak a kedvenc helyeink, s általában az ajtókban találkoztunk. Egy Nők napjakor egymás mellé préselték asztalainkat, s minket is, ami kiváló alkalom lett az ismerkedésre. Mivel a hírességekkel párhuzamos vagyok, csak akkor tudtam meg, ki ő, amikor meghívott a következő koncertjére. El is mentem, ahogy szoktam járni hétköznapjaimban, semmi flanc, semmi smink, csak egy szál nardág, egy szál blúz, egyszerű, rövid haj. A koncert után odajött. Egész éjjel együtt lógtunk, többedmagunkkal. Velem volt a barátnőm is, neki meg, mivel híres és ismerik, minden klubban akadtak ismerősei, akik asztalunkhoz ültek. Egy adott ponton úgy alakult, hogy kis klikkekben beszélgettek az emberek, nekünk kétszemélyes klikkünk lett. Ő mesélt, én hallgattam, úgy, ahogy szoktam, a szemébe nézve. Határozottan éreztem, amikor elkezdett megnyílni. Amikor egója vastag ajtaja résnyire kinyílott, s én mint meleg kés a vajba, hatoltam be az ő igazi világába. Ekkor hirtelen hangosan rámkiáltott: Elég! Ezt most fejezd be! Ez már nem játék, és ezt te is tudod! Egy pillanat alatt visszaült arcára a maszk, egy rettegő árnyalattal sötétebben. Értetlenül ültem. Akkor még nem értettem, mi történt. Egy kicsit még meg is ijedtem a reakciója nyomán magamtól, hogy mi az Isten csudáját csinálhattam, amikor én nem csináltam semmit? Csak csupa szem voltam. Kimentem a vécére s jó közelről belebámultam a tükörbe. Nagy, fekete szemem volt, hatalmas pupillákkal. A lelkem könyökölt a szememben, s várta a társat. Az igazi játszótársat. Erre a hívásra válaszolt a férfi, majdnem. De aztán észbe kapott s becsapta orrom előtt az ajtót. Utána még összefutottunk párszor, mindannyiszor beárnyékolta maszkját a félelem, udvariasan szólt pár szót, aztán gyorsan ment dolgára. Pedig én semmit nem akartam tőle, az égvilágon semmit. 

Most azért csak ezt az esetet írtam le, mert jó példája annak, hogy minél nagyobb az imidzs, annál nagyobb a pajzs, annál több a játszma és a harc. Pedig, előbb-utóbb, halálbiztosan, úgyis mind ugyanott kötünk ki. Ha tetszik ez nekünk, ha nem, mert az életet egyáltalán nem érdekli, hogy mi mit gondolunk róla. S ha már itt vagyunk, most, így, ahogy, igazán kár fél-elemre cserélni az egészet. Asszimetrikus, kendőzetlen, őszinte arcom ezt tükrözi: az életet és a halált, az egészet. S nem azért nem kötök kompromisszumot, mert én haj de milyen hejde vagyok, hanem mert egyszerűen csak unom már a blablablát.

tudatosság, párkapcsolat, nő, arhetípusok, társadalom

© Gergely Edó