2017. május 24., szerda

Tejóceán

Körbeért bennem az ima, irgalmas Istenem, légy kegyelmes hozzám, kegyelmes Istenem, légy irgalmas hozzám. És ez ment bennem, körbe-körbe vasárnap este egy hosszú és intenzív családállítás nap után. Mert intenzíven kapom a dolgokat, gyakran megijedek, ilyenkor csak az segít, ha életemet folyamatosan felajánlom, tudatosan, azonnal. Hogy maradjak józan. Hogy maradjak kiegyensúlyozott. Hogy tudjam vinni a rámtestáltakat. Hogy megközelíthető legyek. Hogy erőm legyen a középpontommal tartani a kapcsolatot. Hogy tartásom legyen, s mégis rugalmassá puhítson az alázat.
De vasárnap este csak az ima ment, nem keresztezte semmiféle filozófia, elmélet, magyarázat. Csak a tiszta ima. Ma reggel pedig, miközben koncentrációs gyakorlatot végeztem az egyik kliensemmel, s ültünk ketten nagy csendben szemben a jantrával, arra gondoltam, ha valaki így látna most minket, s semmit nem tudna a jógáról, vajon mit gondolna rólunk? A kliensem egy idő után a mélyrelaxáció minden tünetét mutatta, nem tartottam kizártnak, hogy rámborul. Fáradt volt, inkább egy pihenés tett volna neki akkor és ott jót, nem a koncentráció gyakorlása. Én pedig, ahogy néztem a sri jantra közepén a pontot, ismét, mint az utóbbi időben annyiszor, maja fátylait láttam lehullni, ahogy, amint egy pillanatra Ardzsunával tette Krisna, fellebbenti valaki szemem elől a lét fátylait. Nem nagy szcénákról és történetekről van itt szó, nem tűzijátékot látok, talán nem is látás az, ami ilyenkor bennem van, hanem egy létállapot, egy, a szívemből kiáradó együttérzés, ami csak úgy van, s amiben én is, teljes lényemmel, benne vagyok.

családállítás, jóga, meditáció, koncentráció, Erdély, Kolozsvár, társadalom, szimbólum,

Utána dolgom volt a városban, ahogy mentem a frissen fürdött utcán lefele, a mély csendben, minden egyszerre volt a legvalóságosabb és a legvalószerűtlenebb. Semmi nem volt durván körülhatárolt, hanem minden elevenen lüktetett, lélekzett, áradt. A zöldek, az illatok, még a beton szürkéje is csak volt, rendben volt, benne a rendben. Én pedig majdnem sírtam. Ott kukucsált ki a szememen a könny, semmi ok nélkül, míg rá nem jöttem, én is csak áradok, csordulok, részeként a megnyilvánulónak. Aztán befordultam nyomtatni, s gondolkodtam, hogy semmi kedvem a piacig elmenni, pedig már igazán ránkférne egy kis bivalytej, s valami sajtféle. Alig érek be, elkiáltja mögöttem valaki magát magyarul, venne valaki tejet? Megfordulok, rokolyás, fejkendős falusi néni. Igen, én, mondom. Itt van, bivalytej. Azonnal megveszem. Telemia is van, kér? Kérek. A következő másodpercekben a daisleres eladónővel megosztozunk a telemián, közben nyomtatok, fénymásolok, fizetek. Körülöttünk külföldi egyetemisták, itthoniak, s két nyüzsgés közt érzékelek egy-két értetlen, csodákozó tekintetet, miközben én kiszegődöm a tejet, minden szerdán, a nyomtatós boltból.
Épp csak kiérek a boltból, amikor felhív egy régi ismerősöm. Nagyon megörülök neki. Mondja, jönne vissza hozzám jógázni, s talán inkább magának, mint nekem, hogy sokmindent kipróbált, keresve az útját, míg úgy döntött, az élmény, hogy nálunk élet van, visszahozza az én jógaóráimra. Tetőtől talpig bizsergek, s ismét elindul az ima bennem, körbejár, körülölel, irgalmas Istenem, légy kegyelmes hozzám, kegyelmes Istenem, légy irgalmas hozzám. S ajánlom fel mindazt, ami érkezik, a csodának, ami Van.

családállítás, jóga, meditáció, koncentráció, Erdély, Kolozsvár, társadalom, szimbólum,

Emese humusz-szendvics kostellációja az állításon résztvevő fél csapatnak, a másik fele úgy döntött, a városban ebédel. Most immár láthatják, miről maradtak le :D


A Sri Yantra Simona Nicoara alkotása.


© Gergely Edó

2017. május 10., szerda

Az egypúpú fejek

Örömmel ültem be ismét az iskolapadba, újra németül tanulok. Egyszer csak azon kapom magam, hogy valakivel, valami megfoghatatlan ideológiával, vitatkozom magamban. Mert már kiskorában ráfogják a gyermekre, hogy inkább humán, vagy inkább reál beállítottságú. Hogy tudja, jó mérnökember lesz belőle, vagy jó művészember. Aztán, mintegy kivételként, tanítják neki a sok sokoldalú zsenit, aki mindenhez, de legalábbis valami "reál" és "humán" dologhoz ugyanolyan jól értett. Most sok lamentálgatás helyett megemlítem azokat, akik elsőre eszembe jutnak, Madách Imre ügyvéd és közgazdász létére az irodalomban vált naggyá, Ligeti György híres zeneszerző lett, de a fizika legalább olyan szenvedéllyel ragadta magával és legalább annyira értett hozzá, mint a zenéhez, hogy aztán Kós Károly csodálatosságát nem is tudom, melyik végéről kezdjem felsorolni.
Tizedikes koromban esett le egy kisebbfajta tantusz. Fájt. Egészségemre mutatott rá egy fél-kegyelmű társadalomban. Rájöttem annak az ellenkezőjére, amit, bizonyos mutatók, statisztikák, felmérők és jegyek mentén belémsúlykoltak, rájöttem arra, hogy kiváló matekos vagyok, nem rossz matekos, hogy imádom, legalább annyira, mint regényt olvasni s felfedezni a viszonyokban rejlő rejtett dinamikákat, imádom, legalább annyira, mint kisgyermekkoromban a keresztrejtvényeket fejteni, legalább annyira, mint térkékepet megtanulni s aztán pontosan, mintha csak az agyam lefényképezte volna, rajzban visszaadni, legalább annyira, mint az idegen nyelvek nyelvtanát szétszedni és nyelvvé összerakni, legalább annyira, mint amekkora kalandot jelentett a biológia, amikor magamra, a saját testemre vonatkoztattam, s nem magoltam valami elvont szöveget, legalább annyira, mint a fizika jelenségeit megérteni, mint a kémia alkímiáját. Azt monta az akkori matektanárnőm, aki figyelemmel és szeretettel foglalkozott velem, kár, hogy nem korábban fedeztem fel magamban ezt a matematika iránti szeretetet, mert lehettem volna egy nagyon jó matekes.  Keserűséget éreztem, és csalódást. Mivel addig folyton, mindenkitől azt hallottam, hogy én inkább humán beállítottságú vagyok.
Azóta minden folyamatosan visszaigazolja, hogy teljes, egész emberek vagyunk, ha ez nem így lenne, akkor a fejformánk is teljesen más lenne, egyeseknek a jobb, másoknak a bal fele lenne betojpadva, a másik pedig jól kidudorodva. De két agyféltekénk van, és sok páros szervünk, testrészünk. És nem állítanak minket be sehová, csak a középpontba, ahonnan a skatulyákhoz és a könnyű manipuláláshoz szokott társadalom mindenáron ki akar billenteni. Amit ma a világ ajnároz, az a racionális elme, ha reál beállítottságú, könnyebben boldogul, örülnek a szülők. Ha humán beállítottságú, lúzer lesz, aggódnak a szülők. Erősítsd magadban mindkettőt, fedezd fel magadnak mindkét oldalad, mert a két feledtől vagy egész. Ha nem megy a matematika, keresztrejtvényezz, oldj logikai feladatokat, legózz, mérj bútorokat, végezz bármit, ami segít megtalálni a matematika analóg megfelelőit és azt erősítsd magadban. Ha nem megy az költészet, hallgass zenét, ha jó matekos vagy, biztosan szereted a zenét is, rajzolj szabadon, hallgass meg másokat, ússz, az úszás öröméért, keresd meg a humán oldalad számtalan varázsát és azt erősítsd. Ahányszor kibillensz az egyensúlyból, hallgass a szívedre, a szív energetikai központja pontosan középen van, a jobb és a bal, a fent és a lent közöt. Innen ismét odakapcsolódhatsz, ahol mindig egész vagy, teljes vagy, amin keresztül árad rád a kegyelem.


Cimbora, gyermek, ifjúság, iskola,


Megjelent az áprilisi Cimborában.

© Gergely Edó