2016. május 25., szerda

Mi mindég hazamegyünk, mi mindég otthon vagyunk

Arra vagyok kíváncsi, mit hozhat egy olyan utazás, amire úgy megyek el, hogy igazából nem hiányzik semmi. Nem keresőként megyek, hanem, ahogy valamelyik nap olvastam Józan Miklós, unitárius püspök sírkövén (pont a temető mellett lakunk, szívesen szomszédolok ott), "Mi mindég hazamegyünk, mi mindég otthon vagyunk". Na, így, ilyen alapállással még soha nem utaztam sehová. De most ez van bennem, és ettől öröm van a szívemben.
utazás, tudatosság, Gandhi Spiritual Center, Zsolt, Be the colors you want to see in the world - Peru
Fotók: paparazzi a la zsolt.ro

utazás, tudatosság, Gandhi Spiritual Center, Zsolt,



© Gergely Edó

2016. május 24., kedd

INTERJÚ: Monyóságok Edó-módra

Monyóbirodalommá változott a Bod Péter Megyei Könyvtár Gá­bor Áron terme, amikor GERGELY EDÓ bemutatta Monyómesék című könyvének folytatását, a Monyónyár című meseregényt. Az olthévízi származású, Kolozsváron élő író játszi könnyedséggel és természetességgel mesélt 

arról, hogy hogyan szövik történeteiket kisfiával, Márkussal, hogy mit tart áldatlan tudathasadásnak, hogy mit gondol az írói szabadságról, a mese mesterkéltségéről és szeretethul­lámáról, valamint arról, hogy csak vendégeskedés van, semmi más.

Az interjút készítette: Ambrus Melinda, megjelent a Brassói Lapokban


Milyen indíttatásból, és mikor írtál először mesét?

– A legelső mesét, aminek A töklámpás a címe, még akkor írtam, amikor a kisfiunk a hasamban volt. Még éppen csak megfogant, ősz volt, sétáltam Bukarestben és arra gondol­tam, hogy az amerikai giccskultúra, az idegen hagyomány nálunk is mennyire teret hódított. Én azt akartam, hogy a fiam még megtapasztalja a mi ün­nepeink egyszerûségét, és azt, hogy annak idején mi hogyan készítettük a töklámpást.

A térmeghatározás sokkal pon­tosabb a Te történeteidben, mint más mesékben, hiszen például Olthévíz és Kolozsvár is megjelenik helyszínkét. Mi a célod ezzel?

– Semmiféle célom nincs ezzel. Mivel ezek nem népmesék, startból nem lehet az az erejû és töltetû mese, nem úgy dolgozok az archetípusokkal és a tudás áthagyományozásával, mint a népmesék. A népmesében ezért nincs helyszín, vagy ha van, akkor az mitikus, mert belső terekről van szó. Nem tudatos cél volt ez, de az életem egyszerûen összefonódik az írásaimmal. Szokták mondani, hogy autentikus, tehát az vagyok, amit írok. Bizonyos alkotóknál ez a kettő különválik, a magánembert elkülönítik az írótól, de nálam ez nem így van. A faluban volt egy suszter bácsi, bármikor mehettünk hozzá és megjavította a cipőnket. Amikor az ember önmagával azonos, akkor nincs külön magán- és külön szakmai élete. Mert ha igen, az egy áldatlan tudathasadás, és valami olyat promovál, aki ezt így éli meg, hogy az alkotást megszüli, de a saját életében nem tudja azt megvalósítani, ez pedig tévútra vezethet másokat.

A töklámpás óta hogyan ala­kult az írói pályafutásod?

– Lefordítottam egy finn mesere­gényt magyarra, és a külföldi kiadóknál házaltam, mert akkoriban az erdélyi kiadók még nem igazán terjesztették a könyveiket Magyarországon, nekem pedig az volt a vágyam, hogy jusson el minél több emberhez. Visszau­tasítottak, mert nem tudtam, hogy hogyan mûködnek a dolgok. Aztán az Aranyvackor díjkiosztókor ráláttam a kiadó–író kapcsolat visszásságaira. Nem mindig az alkotó számára alakul­nak előnyösen ezek a megállapodások.

Változást az hozott, hogy összefutottam Lázár Angélával, aki a Koinóniának volt a munkatársa, vele beszélgettem hétköznapi dolgokról, rákérdezett, hogy írok-e valamit, mert ismerte a blogomat, mondtam, hogy igen. Kérdezte, hogy hozzánk is elküldted? Mondtam, hogy nem, mire ő bátorított, hogy küldjem el. Elküldtem, és rá 13 hónapra jött a válasz egy keddi napon, hogy a meseregény-fordítás nem érdekli őket, de annál inkább a saját meséim. Csütörtökön pedig beállított hozzám személyesen az Ábel Kiadó igazgatónője, hogy elkérje a meséimet. Na akkor én egy másik dimenzióban éreztem magam és azon morfondíroz­tam, hogy vajon ez még mindig az én életem vagy ez már egy science-fiction? Most több szem vigyáz a meséimre. A Koinónia Könyvkiadó konkrét se­gítséget nyújt Balázs Imre szerkesztő személyében, aki át szokta nézni a Mo­nyómeséket és ha észrevételei vannak, akkor elmondja azokat. Az Ábel Kiadó sokkal lazább ilyen téren, ott nagyobb a szabadságom, de ugyanakkor a magamra hagyatottságom is. Mindkét irány jó, és mindkét iránynak helye van az életemben.

A pedagógus múltad hogyan hat ki a meseírásra?

– Tanítottam Olthévízen és Helsin­kiben, általános iskolákban. "Otthon a világot ismeri meg az ember, utazva pedig önmagát." Én is ezt tapasztaltam meg külföldön, hogy milyen jó, hogy nem kell ott élnem. 2004 és 2008 kö­zött a Bukaresti Tudományegyetemen, a Hungarológia Tanszéken finn nyelvet oktattam harmadik, választható nyelv­ként, egy tanévet pedig a kolozsvári Waldorf Iskolában is tanítottam ma­gyar nyelvet és irodalmat. De nem is a meseírásra hat ki igazából a pedagógus múltam, hanem arra, amikor találko­zok az olvasókkal. Nem félek megszólí­tani őket, mert tudom, hogy kit szólítok meg. És ugyanoda tudom eljuttatni a gyerekolvasót, ahova ösztönösen tud­tam tanárként is. Ha valakiből jó tanár lesz, az nem azért van, mert ügyesen elvégezte a pedagógia modult, hanem azért, mert annak idején neki is jó mesterei, tanárai, szülei voltak.


Ha a meséknek csak a képzelet szabhat határt, akkor az írói szabad­ság is a végtelent súrolja?

– Nemcsak gyerekmeséket írok, a Macska bazsalikommal címû kötetem­ben például másfajta szövegek vannak. Az első blogbejegyzéseim idején ál­momban sem gondoltam volna, hogy valaha egy könyvben is meg fognak jelenni ezek. Néha belegondoltam, hogy vajon azért van-e az, hogy nem kapkodnak utánam a kiadók, mert tehetségtelen vagyok, és nem is vagyok író, mit is keresnék én ebben a közeg­ben. A későbbiekben viszont rájöttem, hogy nem is baj, ha soha nem leszek író, mert nem a publikálás miatt írtam. Azért írtam, mert jött. A szívemből jött, az elmémből jött, az életemből fakadt, és írnom kellett. Ez a felismerés nagyon nagy szabadságot hozott. Persze a sza­badság köre egyre szûkül. Minél több könyvem jelenik meg, annál kevésbé vagyok szabad. Mert elvárások szület­nek, kezdik megismerni a nevemet, szélsőséges hozzáállásokkal kell szem­benézzek, mert van, aki tiszta szívből imád, mindegy, mit írok, de olyan is akad, aki ugyanilyen vehemensen, tiszta szívből utál, bár még életében nem látott. A Puliszka kotyóval címû írásomra például egy hatszor hosszabb cikk érkezett válaszul. Természetesen nem követem nyomon az összes reak­ciót, onnantól kezdve, hogy az írásom kimegy a világba, önálló élete van, de erre az egyik barátnőm hívta fel a figyelmemet, hogy valaki milyen nagy harcban van velem és hogy érvel. De az az ő élete és az ő harca, nem az enyém. A kritikusaimat meg szoktam hívni egy kávéra vagy teára, de még soha senki nem fogadta el. Nekem az a gyanúm, hogy attól félnek, hogy a végén még megszeretjük egymást. A mai napig Salamon Andrást, egykori magyartaná­romat, édesapámat, a páromat, Zsoltot és a kisfiamat, Márkust tekintem a leg­nagyobb kritikusaimnak. A meghatá­rozó férfiak az életemben őszintén, de szeretettel mondják el a véleményüket. Ez tehát a nagy kihívás: hogyan tudom folyamatosan újjáteremteni magam, és hogyan tudom tágítani a szabadságom körét.

Miben egyedi a te meseírói technikád?


– Most ilyen kortársmese-lavina van, nagyon nagy a kínálat, úgyhogy ilyen szempontból megértem a kiadó­kat is, hogy nehéz szelektálni. Abban egyedi, ahogy te is egyedi vagy. Minden emberi lény egy megismételhetetlen csoda. Most így ilyen formában nem lesz az univerzumban még egy ilyen lány, mint te. Csak ilyen értelemben egyediek a könyveim is. Nem tartom ennél különlegesebbnek, azt majd a gyerekek, az olvasók döntik el an­nak függvényében, hogy a szívüket megérintett-e a történet vagy sem. Ha nem, akkor tûzre lehet tenni, de ha igen, és elindul egy változás, akkor már megérte megszületni, megírni, to­vábbadni. Úgy látom, hogy nagyon sok kortárs író traumacentrikus és inkább felnőttekhez szóló mesék születnek. Ha tematikus, akkor nagyon erősen tematikus, akkor nagyon mentsük meg a Földet, akkor nagyon mentsük meg a gyerekeket a félelmeiktől, na­gyon szájbarágósak vagy számomra túlságosan mesterkéltek. Nyilván az én meséimben is van mesterkéltség, mert mûmese, de talán az lazít rajta, az ad frissességet neki, hogy folyton ott vannak a párbeszédeink a kisfiammal, akiről úgy gondolom, hogy gyerek, de bölcs, és nem hülye, nem kell a szájába rágni a dolgokat. Timothée de Fombelle Ágrólszakadt Tóbiását olvastuk nemrég és nagyon szerettük. Ott is nagyon komoly, hátborzongató témákkal fog­lalkozik az író, de mégis mese, mégis folyamatosan vissza tudja hozni a szeretethullámba az embert. Ha erre nem képes a mese, hanem csak arra, hogy feltárja, hogy milyen szörnyû ez a világ és nem érdemes élni benne, vagy ha érdemes is, azt csak kínlódva lehet, ha egy gyereknek ezt sugallja egy mese, akkor például Márkus nem kéri. Jól le lehet mérni a gyerekeken, ha figyelünk rájuk. Ha népmeséket hallottak gye­rekkorukban, ami mindig a legtisztább forrás, akkor érzékenyek arra, hogy hol van feloldódás a mese által és hol van mesterkélt csinálmány.

Szimbólum-mesék, névmesék és felnőttmesék kategória is megjele­nik a blogodon.

– A szimbólum-mesék úgy lettek, hogy egy barátnőm révén elkezdtem írni a Vasárnap címû újságnak, ahol volt egy ilyen ciklus, hogy például a lili­om, a rózsa, számok stb. szimbólumát dolgozzák fel, hogy hogyan jelennek meg ezek a keresztény kultúrkörben. Rejtve, mélyen a vezérfonalban ezeket a szimbólumokat rejtettem el az ott megjelent mesékben. A névmesékből először a Márkus-mese született meg. Ezek olyan „mesélj a szájaddal” elalvás előtti mesék. Nagyon sok ilyen született, aminek csak a parányi töredékét írtam le. Pont mert nem aludtam én is bele, vagy mert kedvem volt utána leje­gyezni. A felnőttmeséket először nem is a felnőtteknek írtam, csak miután leírtam őket, akkor jöttem rá, hogy ezek nem gyerekeknek valók. Ilyen például a Mese az ötlánytestvérről, akik elindultak megkeresni a boldogságot. Ezek olyanok, mint valami keleti tan­mesék, lehet, hogy ilyeneket még fogok írni.

Hogyan oktat jógát a meseíró és hogyan ír mesét a jógaoktató?

Jógán szoktam mesét mondani. Amikor leülünk, akkor van egy ilyen kis elcsendesedés vagy egy kezdő me­ditáció, utána pedig teszünk egy kört, amikor mindenkitől megkérdezem: hogy van. Ha valakiben nagyon felgyûlt a fájdalom, a harag vagy a stressz, akkor elég hogy ránézzek és megkérdezzem, hogy van, és már rögtön sírva fakad. Olyankor mondok egy történetet. Nem a sajátomat, de olyan is van, hogy a saját életemből merítek ötletet egy részletet kiragadva. Tehát inkább a me­semondó oktat jógát, nem a meseíró. Amikor megismertem Zsoltot, akkor éppen készült Tibetbe, és nekem is volt gyerekkoromban egy időszak, amikor a földön aludtam, mert eldöntöttem, hogy Csoma Sándor nyomdokaiba lépek, még ha csak a saját szobám falain belül is. Le akartam csupaszítani mindazt az életemből, ami engem gátol abban, hogy eleven maradjak. A Monyómesékben például ott van, hogy csak vendégeskedés van és semmi más. Lehet, hogy a társadalmunk­ban teljesen természetes és csak én nem értem meg, de az is lehet, hogy tényleg elkapott minket a gépszíj és mohóságunkban felfalnánk a Földet. Ezért jutott el hozzám a tanítás keleti vonalon. A párom buddhista, én pedig jógafilozófiát és -pszichológiát tanultam magyarországi tanítómtól, Bakos Attilá­tól. Ez egy olyanfajta belső hozzáállást kér, amelynek hatására csakis tisztelet­tel tudsz mindenhez és mindenkihez közelíteni. Nem veszek el a világtól többet, mint amennyire nekem az élethez szükségem van. És mindazt, amit kapok, átáramoltatom és vissza is adom. És a monyók valahogy így élnek.

Családállítás, életvezetési tanácsadás, meseírás. Hogy fér meg mindez egymás mellett?

– Minden mindennel összefügg. Minél jobban elmélyülök életem vala­melyik ágában, annál inkább látom, hogy mind ugyanarról a történetről szólnak, mind ugyanannak a nagy képnek a puzzle darabkái. Most nem­rég jött egy nagyon szép belső kép egy életvezetési tanácsadás kapcsán: van egy tárgyad és megvilágítja egy erős fénysugár. Rálátsz, a többi árnyék homályos marad és lesz egy nagyon erős sötét árnyéka. De ha megvilágítod egy másik szögből is, akkor oszlik a homály, és az árnyék is csökken. És ha 360-os szögben világítjuk be több fényszóróval, akkor megmutatkozik a valódi természete, az, aminek nincs árnyéka. Idealistaként folyamatosan szembe kell néznem az illúzióimmal. Nem is olyan rég egy beszélgetés kap­csán egy órán keresztül egy nagyot bőg­tem, mert rájöttem, hogy egy téma még mindig nagyon fáj. Egy monyózoknit biztos, hogy telesírtam. De ez jelzi, hogy még mindig emberből vagyok és nyitva van a szívem.