2017. december 8., péntek

Nosce te ipsum

Hogy vagy? kérdem a velem szemben ülő fiatal lányt. Jól, bár kicsit izgulok a holnapi vizsga miatt. Elgondolkodom. Nemrég volt egy vizsgám. Az egész életemet végigvizsgáztam. Legtöbbször nem izgultam, lazán vettem, soha nem is vágtak el egy vizsgán sem, kivéve egyet, amin kénytelenek voltak, mert el sem mentem a vizsgára. A kis jegyekért nem izgultam, de ha méltatlan dolog ért, nagyon hideg volt a zuhany. Jeges. Volt, hogy olyan tanár adott kisebb jegyet, mint amit érdemeltem, akit ki nem állhattam. Az ilyet, bár rosszul esett, magamban elintéztem azzal, hogy mi mást is várhattam volna tőle. Ha viszont olyan tanár tévedett, akit szerettem, sőt, olyan, akiért rajongtam, akkor rettenetesen fájt. Fájt, mert azt látni, hogy az a személy is, akit istenítettem, hibázhat, hogy aki számomra akkor kapaszkodó volt, ingatag, ingataggá tette akkori világom, s elindított egy olyan kétségbeesett gondolatot, hogy ha még őbenne sem bízhatom, akkor kicsodában? 
A sok, sok vizsga egyidejűleg jó ember- és önismereti iskola. A hideg zuhanyok őszinteségre késztettek, megmutatták, nincs tökéletes tanár, nincs ideális, tévedhetetlen ember, megtanították a tévedni emberi dolog egyszerűségét. A leforrázottság azt mutatta meg, hol képzelem magam túl soknak, hol nem igaz a magamról kialakult kép. Mindkettő fájt. De lassan, lassan megtanultam felmérni a tudásom, látni, hogy egy bizonyos tantárgyban, dologban hol tartok. És azt is megtanultam, ha őszinte vagyok magamhoz, akkor rábízhatom magam a bennem élő legfőbb tanura, a koronatanura, és akkor olyan nagy meglepetések nem érnek. Már izgulni sem nagyon kell, azt, ami a vizsgán történik, úgy tekintem, mint egy fázisát egy folyamatomnak. Ha rosszul sül el, de igazán szeretném azt a valamit, amiből vizsgázom, tudni, akkor legközelebb többet tanulok, jobban felkészülök. Ha meg nem fájt eléggé, akkor, azt jelentette, épp csak átmenni kellett a jegy, és nem érdemel részemről nagyobb erőfeszítést. 
Visszaolvasva, amit írtam, olyan, mintha az ember csak fájdalom árán tanulna. Úgyhogy gyorsan ki is egészítem, azt, ami igazán a véremmé vált, örömmel tanultam, úgy, hogy észre sem vettem, mikor szünt meg a határ köztem és az elsajátítandó tananyag között. Fájdalom és öröm kéz a kézben jár. Egyik segíti a másikat, jó, ha látjuk mindkettő értékét. 

Cimbora, tudatosság,

© Gergely Edó

2017. november 27., hétfő

kijelölt időkben


éhesek most a fájdalomtestek,
gollamszeműkkel keresnek tettest,
kire ráfoghatják,
akit kiszívhatnak,
aki nekik kedves,
aki ma a csapda,
akit lecsapolnak,
akit lecsápolnak,
akire tankokkal,
akire fegyverrel,
kire szemek mérge,
kire szavak szennye,
kire álmatlanul,
sírban is forogva.

fájdalomtestek éhesen sírnak,
holtukig koldulnak,
holtodba nyomulnak,
vigyázz, kit etetsz meg,
vigyázz, kit vigasztalsz,
szíved szava kihez,
hangod halkja hogyan,
élted szép gyümölcse,
perceid gyöngyei,
ki elé peregnek,
mert visszapergetni,
nem elég Káli sem,
nem lesz elég senki.

Kép: zazle 

 © Gergely Edó