2016. augusztus 17., szerda

Kései plüss mese

Valószínűleg elromolhatott a gyár ablakán a redőny, mert egy pici rés támadt rajta, ezen a résen pedig belopakodott egy holdsugár, kúszott, kúszott, egészen addig, míg pár pici, lila, puha lábujjhoz nem ért. Felült rájuk, s szétterpeszkedett. A plüss csiklandozásra ébredt. Kinyitotta a szemét, s lám, ott virítottak előtte saját lábujjai, rajtuk a fickándozó holdsugárral. Körülnézett. A plüssjáték gyárban csend volt, és az ő lábujjai kivételével sötét. A polcokon több száz plüss sorakozott, mind testvérei, mind egyazon nap szülöttei. Mindannyian csendben aludtak, egy pissz sem volt. A plüssjáték megtáncoltatta a lábujjait a holdfényben. - Jaj, ne, még leesek, s a végén holdkoros fény leszek, vihorászott a holdfény, s azzal jól bele is csimpaszkodott a lila puhaságokba. A plüss hallgatott. Nem tudta, hogy tud beszélni, így eszébe sem jutott megszólalni. De a holdsugár folytatta. - Holnap mindannyiatokat dobozokba raknak és elvisznek a játékboltokba, ahol majd a szülők megvesznek a gyerekeiknek. Egy darabig játszanak veletek, aztán eldobnak. Mindig ezt csinálják. De az első napok nagyon vagányak, tette hozzá bátorítóan, amikor egy sötét árnyat látott megjelenni a plüss szemében. Engem bizony ne dobjon el senki, gondolta a plüss, azzal leugrott a polcról, s a holdsugár fényét követve megtalálta a redőnyön a rést. 
Nyáron nem csukták be a gyár ablakát, csak a redőnyt eresztették le, így a plüss egy-kettőre az utcán találta magát. Csendben mocorgott a város is. Lassú, tipegő léptekkel elindult a kis szökevény. Ám alighogy elindult, egy kanálisból hirtelen előugrott két patkány, egyikük megragadta az egyik karját, a másikuk a másikat, és rángatni kezdték kétfele, miközben rikácsolva kiabálták: - Én láttam meg előbb, az én új párnám lesz! - Nem, mert én láttam meg előbb! S különben is, az én kedvenc színem a kék! Ugyanis a plüssnek csak a keze, lába lila, a testét finom, világoskék szőr borítja. Ahogy így civakodtak, kicsúszott kezükből a zsákmányuk, és megtépászott bundájában begurult egy kocsi alá. Ott éppen egy macska laput, aki a civakodást figyelte. Két patkányt azért még ő sem mert megtámadni, de azért megörült a plüssnek. Jó lesz a kiscicáimnak játékszernek, gondolta, s azzal a szájába kapva elindult hazafele. Igen ám, de útközeben nyomába iramodott egy kóbor kutya, s nagy igyekezetében kiejtette a szájából friss szerzeményét. A plüss bánatosan, fáradtan bandukolt a falak árnyékában. Minden kapualjból mérges kutyák ugatták meg, minden utcasarkon valamilyen veszély leselkedett rá. Egy ház előtt ácsorgott tanácstalanul, amikor hirtelen fékezett egy autó, jól be is fröcskölte őt sárral. Egy család érkezett haza az éjszaka közepén. Amikor az apuka az ölébe vette alvó kislányát, a plüss észrevette, hogy a kislány egy ugyanolyan plüsst szorongat a mellkasán, mint amilyen ő is volt, amikor útnak indult. Lám, őt sem dobják el, gondolta. A kislány egy pillanatra kinyitotta a szemét, ránézett az ölében kuksoló kis plüssre, egy fényeset mosolygott, majd visszaaludt. Hm, egy ilyen mosolyért érdemes kockáztani, gondolta a Plüss. Azzal elindult visszfelé. Már nem félt a mérges kutyáktól, ha macskát látott behúzódott az árnyékba, a csatornafedőket pedig messziről elkerülte. Már tudott vigyázni magára. Szerencsésen visszaért a gyárhoz, bemászott a redőny résén, s mint aki jól végezte dolgát, felült a polcra. 
Reggel a munkások, amikor a plüssöket dobozokba pakolták, el nem tudták képzelni, hogy az egyikkel, egyetlen eggyel mi a csoda történhetet? Piszkos volt, szőrcsomói sárosan tapadtak össze, még egy kicsit meg is volt tépázva. Gyorsan megmosták és eligazították a szőrét, majd őt egy olyan dobozba tették, amit egy nem kifejezetten játékot, hanem mindenfélét árusító boltba küldtek. Oda jó lesz, gondolták, ott talán nem veszik észre a különbséget. A Plüss úgy is nézett ki, mint a többi. Mégis, egy kisfiú, aki az anyukájával csak papírzsebkendőt venni ment, nem bírt mozdulni előle. - Nem, nem és nem, hajtogatta az anyukája. - Nem veszem meg. Most vegyek neked plüsst, amikor végre kinőtted őket? Amikor végre lejárt ez a korszakod és sikerült elajándékozni majdnem valamennyit? - De anya! Nézd, hogy néz! Egyszerűen nem tudom itthagyni! Úgy néz, hogy nem tudom itthagyni. Inkább itt maradok estig a boltban, s aztán reggelig és örökre, de nem hagyhatom itt. Kéri, hogy vigyem haza. Nézd meg te is. Nézz a szemébe! felelte a kisfiú valami olyan eltökéltséggel, amivel még soha nem kért játékot. Tudta, a játékvásárlásnak megvan a maga ideje, és ez nem az volt. De valóban, amikor az anyuka a Plüss szemébe nézett, csodálkozva látta, hogy, bár látszólag pont olyan, mint a többi, mégis, van a tekintetében valami, amitől ő, csakis ő, más. - Jó, egyezett bele végül, - őt most hazavisszük, de csak őt, és aztán nekem nehogy ne játssz vele pár nap múlva! De kár volt aggódni, mert a Plüss azóta is együtt eszik, alszik, utazik, játszik, együtt él a kisfiúval nap mint nap. Még iskolába is jár néha. S minden plüsst, akivel csak találkozik, arra bátorít, hogy érdemes kockáztatni, akár többször is, mert ő is kockáztatott, először, amikor kiszökött a gyárból, s utána, amikor vissza. Ettől a kalandtól lett más, mint a többi, ezért választotta pont őt a kisfiú. Még nevet is adott neki. Hogy mit? Majd kérdezd meg a kisfiútól, ha meglátod őket az utcán, mert nekem éppen most nem jut az eszembe. Jó ismerkedést!

mese, gyermek, Gergely Edó, játék,
© Gergely Edó

2016. augusztus 13., szombat

Boldogságburok

Pár szó a Wilfried Nelles idei, nemzetközi családállítás és LIP nyári akadémiáján megéltekről
Peruból egyenesen Németországba érkeztem, Wilfried Nelles második nemzetközi családállítás nyári akadémiájára. Boldogságburokban értem oda. Mindenkinek dicsekedtem új ruhámmal, lám, milyen jól vagyok, semmi gondom, témám, nyaralok, tádámm. Aztán történt valami, s pukk, egy láthatatlan tű kipukkasztotta boldogságburkom. Lassan hozzámért a szomorúság barna bársonya, a fájdalom szívnyitogató szikéje, a kétség és tehetetlenség sava és megérkeztem oda, ahol az élet mindenséges, teljes. Megérkeztem a bennem lévő gyilkos és sötét erőkhöz is, s a sok sziporka után még jól is esett megpihenni árnyékom hűvösében. Megérkeztem emberi önmagamhoz. Ismét sérülékenyen, ismét fogékonyan arra, ami van. Így érkeztem meg lassan a szeminárium közepe fele, pár nap után, az idei szemináriumra. Rá kellett ébrednem, a boldogságburok is pont úgy burok, mint a szomorúságburok. Egyik sem enged igazán kapcsolódni, hiszen a fókusz vagy az ön-teltségen, vagy az önsajnálaton van. Mindkettő véd attól, hogy eleven légy, és azt a látszatot kelti, hogy megúszhatod az életet.

Amikor igazán megérkeztem, már nem hasonlítgattam az idei tábort a tavalyihoz, a tanárokat sem mértem tavalyi önmagukhoz, s saját "fejlődésem" ívét sem. Elkezdtem kapcsolódni a többiekhez és saját akkori és ottani magamhoz. Utolsó előtti este, amikor Nelles egy nővel beszélt egy témáról, keserves sírásra fakadtam, mert váratlanul telibe találta egy igen fájdalmas témámat, amivel gyakran szoktam viccelődni, s mivel elviccelem, azt hittem, súlyát és jelentőségét vesztette. Elsirattam összes vágyott gyermekem, a vágyott babákat, a vágyam, hogy többszörösen anya legyek. Aztán másnap reggel, amikor már nem is gondoltam, hogy sorra kerülök, hiszen a bőven ötven résztvevő közül nagyjából a felével volt lehetőség saját témán dolgozni, Nelles állított nekem. Azt hittem, egy LIP-em (Life Integration Process) lesz vele. Tavaly a fia, Malte vezette a LIP-em, reméltem, idén vele is lehetőségem lesz. Legnagyobb meglepetésemre állítást vezetett. Olyan sajátosan minimalistán. Semmi dráma, kutakodás a múltban, semmi szándéka annak, hogy megváltoztassa a múltat, hogy retusálja, hogy okosabbnak gondolja magát az Életnél. Egyszerűen csak ránéztünk arra, ami van. S ami van, mindig más, mint amit remélünk. Mert az élet soha nem azt adja, amit akarunk, hanem, amire szükségünk van. És az állítás sem kívánságműsor. Ezért félnek sokan az állítástól, mert azt mutatja meg, amit a lelke mélyén mindenki tud, de amit, míg állításban egyértelműen meg nem mutatkozik, még próbálhat rejtegetni, próbálhatja áltatni magát s reménykedni abban a másban. De az igazi életerő és elevenség csak abból fakadhat, ami van, nem harcból a múlttal, s nem egy remélt jövő pingálgatásából.

Ma román nyelvű állításokat vezettem. Örömmel töltött el, hogy nem csak én, a többiek is érzékelték bennem a változást. Hogy én is haladok az élettel és az állítás fejlődésével. Hogy nem csinálok módszert belőle, halott szerkezetet, hanem együtt változom vele, emberként és állításvezetőként is. S ha az Isten is és az életem is úgy akarja, akkor még sok változásban, kalandban lehet részem, emberként is, és állításvezetőként is.

utazás, Peru, tudatosság, családállítás, életmód tanácsadás, Gandhi Spiritual Center,




© Gergely Edó