2018. február 15., csütörtök

Amikor kimarad az állítmány

Tegnap újraolvastam Zsolt 2007-ben készített interjúját Dúl Antallal. Tíz év távlata, mi mindent hoztak-vittek az évek. Futott bennem a személyes történetem az olvasott interjúval párhuzamosan, végigéltem az interjút, s mivel az este ismét ultra érzékeny állapotban voltam, volt, ahol belémmart, volt, ahol belémnyillalt, volt, ahol kisimogatott minden gondráncot, volt, amikor mosollyá váltam, s csak feküdtem hason, lábam harangolt, s bár késő este, én kertben, pokrócon, időtlen gyermeki szabadon.

Ma reggel ez a mondat ébresztett: amikor kimarad az állítmány. Kemény Katalin ezt mondta: "mikor mentem Bélához, hogy ez a mondat nem stimmel, ő mindig azzal bíztatott, hogy javítsam ki. Sőt, igényelte is ezt a javítást, nem volt türelme átfésülni a szöveget."

"Nagyon gyorsan írt, aztán eldobta. Ez volt a Hamvas módszere. Neki eszköz volt az írás, nem cél. Egy jógagyakorlat-szerű meditációs eszköz.
Reggelenként mindig kiment a zöldbe, sétálni, vagy leült a partra, és lélegzett – légzőgyakorlatokat végzett. Spontánul.
Az ő igazi jógája azonban az írás volt. Túl gyors, száguldó gondolkodását így kicsit megfékezte. Ott kezdődik a probléma, amikor egy tisztának gondolt mondatot meg is kell fogalmazni, artikulálni. Hamvas kéziratai tele vannak rossz mondatokkal – Kemény Katalin pedig ezeket mindig kijavította, és engem is erre bíztatott, mondván: ne adjunk az ellenségnek ilyen olcsó támadási felületet, hogy kimaradt például egy állítmány… Azt oda be kell írni. Amióta nincs Katalin, ezt már nem nagyon csinálom, de ő például Az öt géniuszt is szépen kipucolta, ehetővé tette, és ez jót tett a szövegnek."(Dúl Antal)

Ezen elgondolkodtam, hiszen magamra ismerek abban, ahogy régebb írtam, számlákra, buszjegyekre, éttermek szalvétáira, fecniket, így hívtam, aztán eldobtam, elhagytam őket. Ha nincs Fodor Sándor, nem szokok le arról, hogy fecniknek hívjam azt, amit írok. Ő kérte, a válaszlevelében, hogy soha többé, egyik írásomat se hívjam fecninek. Lehetnek gyengébb, vagy jobb alkotások, de mindegyik alkotás a maga nemében. A tűz ember így ír, gyakran a szavak mögöttiben lobog, ahonnan alig, vagy keveset képes áthozni. Mégis, amit áthoz, az pont elég. Ha szándékosan nem hoz át valamit, hanem,  a "rossz mondatokkal" direkt otthagyja azt, ami bebotonozná, megolné, kioltaná a mondat lelkét, akkor a rejtettben hagyja. A rossz mondat így válik "jóvá", teljessé, lehetővé. Én is úgy írok, ahogy. Nincsenek semmiféle akadémiai törekvéseim. Az, hogy a könyveimet kiadják, kész csoda. Semmiféle klubba nem járok, nincsenek magasanpóckolt ismerőseim vagy rokonaim, nem tülekszem sehol. Ma reggel, ahogy ezen a mondaton gondolkodtam, hogy kimaradt egy állítmány, a kisgyerekek első fogalmazásai jutottak eszembe. Ha hagynánk őket úgy írni, ahogy elkezdenek, lehet, lenne, aki magától használna állítmányos, alanyos mondatot, lehet, hogy mások pedig így írnának: Elment. Fájt. Sírtam. Virrasztottam. Fáztam. Felkeltem. Futottam. Megszakadtam. Állok. Csend. Valaki más pedig ezt írná: Lány. Tündér. Páva. Nő. Szerelmem. Kurva. Ördög. Szent. Úgy írnánk, ahogy, változatosan, ahogy jön, ahogy fakad, s a keret? A szigorú szabály? A nyelvtankönyv betéve? A számítógéptől messze lemaradó információt tárolni tudás?  Csak az adminisztrációt, a munkások gyártását, a termelés indexeit érdekli. Kicsi. Bársony. Tenyér. Világ. Virág. Magas. Kék. Szivárvány. 

Sütő Zsolt, Hamvas Béla, tudatosság, írások, anyanyelv

Előbb, mint utóbb úgyis meghalunk. Mind. Ez alól senki nem kivétel. Mindenki úgy jött, ahogy, azzal, amivel. És ez az Ami a többi hét milliárd szemszögéből akár téves is lehet. Mégis, ha egyszer az Élet kiválasztotta magából, és ebbe a formába, ebbe a folyamatba sürítette itt és most, akkor az Élet számára ez az ember, mindegy, hogy erkölcs, vagy akadémia, vagy vallás vagy ideológia szempontjából hogyan csinálja az éppen "rosszat" pont így, ahogy van, lehet.

© Gergely Edó

2018. február 13., kedd

Te is lehetsz még Erzsike

A Débe jártunk német órára. Ők voltak a törisek, a filósok. Mi voltunk a nyelvesek, a Cések. Szerettem mind a tanárnőt, mint a nyelvet, de elég semmis, visszahúzódó, arctalan leányka voltam a liciben, tehát az, hogy nagyon jó németes lettem, a tanárnőn kívül fel sem tűnt senkinek. Így aztán ez sem varázsolhatott láthatatlanságomra némi láthatót. Az egyik nagyon kedves fiú, az hiszem, a D osztály egyik jótanulója viszont kitüntetett a figyelmével. Soha nem mulasztotta el megkérdezni nyájas, atyáskodó hangon, hogy vagy, Erzsike? Mindannyiszor kijavítottam, nem Erzsikének, hanem Editnek hívnak. És eközben tiszta szívből utáltam a "kedvességét". Az ilyen barátkozástól azóta is kiráz a hideg. Mert ő, aki magát a származása és a jegyei alapján nálam többnek gondolta, mint a kutyának a csontot dobta oda nekem a figyelmét. Hanem ez nem igazi érdeklődés volt, ezzel is csak abban erősítette meg saját magát, hogy lám, ő milyen kedves, jó ember, még ezt a falusi, szerencsétlen, láthatatlan lányt is meglátja, leereszkedik hozzá. Így utólag visszagondolva, valószínűleg ugyanígy bántak vele a saját osztálytársai, s örült neki, hogy talált egy, nála látszólag még elveszettebbet.
Tíz év múlva megjelent a tíz éves találkozón a kocsi, ruha, smink és pucckaraván. Álmélkodva néztem a vonulgatásokat. Ez tiszta Hollywood, gondoltam, s miközben tátottam a számat, a kocsik egyik büszke tulajdonosa egyszer csak megszólított, hogy vagy, Erzsike? Feleltem volna mérgesen, hogy nem vagyok Erzsike, vagy válaszoltam volna simán csak arra, hogy vagyok, ha lett volna, akinek. De rájöttem, ez az ember maga vált Erzsikévé, ráragadt az a kosztüm, amit rám próbált húzni több, mint tíz évig.
Ha vannak körülötted emberek, akiket lenézel, és magadban sajnálkozva leerzsikézed őket, biztos lehetsz benne, valahol, valakik úgyanígy gondolkodnak rólad.



Megjelent a Cimbora Ifjúsági Magazin februári számában
Fotó: Magyar Nemzeti Digitális Archívum

© Gergely Edó